❝darling❞ || hyungwonho

☆ chapter 4 ☆

Az utolsó órámnak is vége,  a csengő hangja így sokkal kedvesebben hatott. Összekapva a könyveimet, elsétálok a másodikon lévő szekrényemhez, bepakolok, majd elindulok a kijárat felé. Minden egyes léptemnél kétségbeesett gondolatok támadnak meg, a mai Hoseoknál alvással kapcsolatban. Le kellene mondanom, mielőtt még megbánom. Egyáltalán miért mentem bele, egyszerűen csak nem kellett volna mondanom! Ahogy átlépem az intézmény bejáratának küszöbét és magamba szívom a kinti levegőt, s azzal együtt egy briliáns ötletet. 
- Irány haza! - kiáltom magam elé, majd elindulok a saját lakcímem irányába. 
- A másik oldalon lakom. - toppan elém Hoseok széles mosollyal. A franc.
- Tudom, csak... - gondolkozom. - Jó lenne szólnom anyámnak, nem gondolod? Na meg kellenek a cuccaim, ruhák, könyvek ilyenek. Szóval előbb haza megyek. - mint mindig, most is próbálok jól kijönni a slamasztikából, de mintha egy nyitott könyv lennék; az előttem álló biztosan észre vette, hogy hazudok. 
- Rendben, elkísérlek. - mondja és ellentmondást nem tűrve indul el azon az úton, amelyen elindultam. 
Felsóhajtok, ezzel elhessegetve az utolsó reményfoszlányaimat, majd követni kezdem. A gondolatmenetemen agyalok egész úton, azon az ötletemen, ami arról szólt volna, hogy haza megyek és egy életre bezárkózom a szobámba, hogy ne kelljen ennél a vadbaromnál aludnom. Tudom, hogy engem nem bántana és rengeteget köszönhetek neki a tegnapiak után, mégis rossz előérzetem van. 

Amint meglátom a lakásunkon lógó házszámot, megállok a kapunk előtt és megfogom Hoseok karját, jelezve, hogy megérkeztünk. 
- Itt vagyunk.. - nyitom ki az előttem lévő vasszerkezetet, majd befelé sétálva a lakás ajtót is tárva nyitom. - Nem olyan nagy lakás, de...
- Szerintem nagyon otthonos! - mosolyog az idióta. - Süti illat van. - állapítja meg elvarázsoltan. 
Na, igen, anya mindig süt, ha itthon van. A lakás egésze csokis muffin és citromos pite illatának kavalkádja. Beljebb engedem Hoseok-ot, megmutatva a lakás minden egyes szegletét. A ház tényleg nem olyan hatalmas, majdnem akkora, mint vendégemé, de mégis eltörpül így, hogy többen lakjuk.  
- Halihó, nem is köszönsz Hyungwonie? - egy lágy hang zavar meg minket, a nővéremé. 
- Ja, bocs. Szia noona. - lépek mellé, és egy gyors puszit nyomok arcára. Általában senkivel sem vagyok ilyen közvetlen, még anyával sem, de noona más. 
- Látom nem vagy egyedül, ki van veled? - mosolyog rám és Hoseok-ra felváltva. Nem szokásom embereket haza hozni, így gondolom most örül, mint majom a farkának, hogy az egyetlen öcsikéje szocializálódni kezdett. Na, hát hogyne. 
- Örvendek, Shin Hoseok vagyok! - hajol meg a mögöttem álló, a huszonhat éves lány előtt. 
- Szia, hívj csak Hyewon-nak. - mosolyog nővérem. 
- Noona, - töröm meg a csendet. -szeretnék ma is nála aludni. - Tegnap is nála voltam, tudod őt kellett korrepetálnom! - hazudom, majd gyorsan hátra fordulok, hogy kérlelő szemekkel próbáljam rávenni előző esti szállásadómat, hogy falazzon nekem. 
- Megengednéd, hogy ma is segítsen? - szólal meg nyájasan "tanítványom". - Rengeteget tanulok mellette! - bizonygatja igazát Hoseok, amivel teljesen elhiteti nővéremmel ezt az idióta kitalált történetet. Fenomenális. 
Hyewon csak vidáman bólogat, miszerint beleegyezik abba, hogy ennél a baromnál aludjak és nem tudom eldönteni, hogy örülök-e vagy sem. Minden mindegy alapon sóhajtok egyet, majd elindulok az emelet felé, hogy bevethessem magam a szobámba. Az újdonsült vendégünket addig nővéremre hagyom, hátha a sok sületlenségével elkergeti innen, és itthon maradhatok. 

Persze, hogy a fentiek ilyenkor voksolnak ellenem. Egy telepakolt hátizsákkal indulok lefelé a földszintre, ahol egy vigyorgó idióta álldogál. 
- Add csak drágám! - venné le vállamról a táskámat, mire bokán rúgom és eloldalgok mellette. 
- Akkor, majd jövök noona. - mosolygok testvéremre, aki még mindig ámulatban pislog Hoseokra. Ennyire hihetetlen, hogy valaki szóba állt velem és átjött hozzám, vagy talán ennyire hasonló az ízlésünk Hyewonnal? Kétlem. 
Tetetett vigyorral és boldogsággal válok el nővéremtől és lépem át újból a küszöböt, csak most már kifele menet. Szó nélkül sétálok évfolyamtársam mellett, aki szemmel láthatólag nem akar szótlan maradni egész úton. Még csak öt perc telt el a negyed órás sétából, de Hoseok már majdhogynem véresre harapdálta alsó ajkát, teljességgel lerí róla, hogy valamit mondani akar. 
- Valami baj van? - kérdezem hanyagul. Útitársam rám szegezi tekintetét. 
- Igen! - borul ki. Na, kellett udvariaskodni.  -  Miért hazudtad azt, hogy beszélned kell anyukáddal? A nővéred elmondta, hogy csak hétvégente jár haza. - magyaráz.
- Csak ennyi a bajod? - húzom fel szemöldökömet. - Azt hittem valami komoly. - próbálom tartani magam a 'nem-érdekel' stílusomhoz, de zavar, hogy noona-nak már megint sikerült a magánéletünkről fecsegnie, mikor tudja, hogy utálok arról beszélni. 
- Ez komoly Hyungwon... - mosolyog halványan a mellettem sétáló a járdát pásztázva, ezzel pedig kissé meglepve engem. - Hogy ismerjelek meg, ha már a legelején hazugsággal indítasz? - rám emeli tekintetét, amiben egy kis szomorúságot látok. 
Kellemetlen érzés kezdi el uralni a mellkasomat, mint mikor egy kisgyermeket csíntalanságon kapják. Bűntudat, talán. Nem hiszem el, hogy pont egy ekkora baromság miatt kezdenek ilyen érzelmek előtörni belőlem. Röhejes.
- Anya vidéken dolgozik. - mondom sóhajtva. - Csak hétvégente jár haza, hogy sütiket süssön és elmondja mennyire szereti a gyerekeit. - magyarázom, egyre kínosabban érezve magam. - Remélem most már boldog vagy. - fordulok Hoseok felé, aki most már ismét vigyorog, és vidáman bólogat. 
A hátra lévő út továbbra is csendes volt.