❝darling❞ || hyungwonho

☆ chapter 11 ☆

Szombat reggel van. A nyakam pedig borzasztóan fáj, mivel előző este mindketten a nappali kanapéján aludtunk el.
- Jó reggelt drágám! - mosolyog Hoseok, aki éppen egy tál valamit kavargat a kezében.
- Neked is... - próbálom viszonozni a mosolyát de felszisszentek, ahogy újra meg újra begörcsöl a nyakam.
A szemben álló hangosan felnevet, majd eltűnik a konyhában.
- De kurva vicces! - motyogom, közben masszírozom a lüktető testrészemet.
Szépen de lassan felállok a fekvőhelyről, majd követem Hoseok-ot a másik helyiségbe.
- Mivel szeretnél ma megmérgezni? - kérdezem mostmár tényleg egy őszinte mosoly kíséretében de az újdonsült konyhatündér még így is zokon vette a megjegyzésemet.
- Milyen méreg? - mondja sértődött hangvétellel. - Mindent úgy csináltam, ahogy mutattad! - hadonászik a tálka felett. - Vagy nem is így kell palacsintát csinálni? - hirtelen lekonyult ajkakkal mered az előtte pihenő, tökéletesnek tűnő tésztára, majd rám.
Éppen ennyi elég volt ahhoz, hogy most rajtam legyen a sor és kinevessem a szerencsétlenkedését.
- Van benne liszt? - kérdezem, mire magabiztosan bólint egyet. - Tej és tojás? - hevesen bólogat tovább. - Cukor? - hirtelen megáll.
- Hát... Még aludtál, így nem tudtalak bele rakni... - kezdi ártatlan tekintettel, de a mondat végére egy hatalmas vigyor terül el az arcán.
Érzem, ahogy az arcom égni kezd, ezért elkezdem lehalászni magamról a pulcsimat, hogy úgy tűnjön, mintha csak melegem lenne.
- Várj, segítek drágám! - hallom Hoseok hangját, ahogy közeledik felém de nem látok semmit, mert bele akadtam a kötött felsőmbe.
Érzem, ahogy a hátamnak simul, majd onnan próbálja lehámozni rólam ezt az Isten verte ruhadarabot. Amint sikerül leszedni, a mögöttem álló leheletét megérzem a nyakamon és ez pont nem az a tényező, ami segítene a jelenlegi lelki állapotomon.
- Öm, azt hiszem, izé, köszi, szia! - nem tudom miért köszönök el, bár jelen pillanatban azt is tudni szeretném, hogy miért élek.
Feltűnés mentesen sprintelek ki a konyhából, be Hoseok szobájába, majd a takarót magamra terítve próbálok elbújni a világtól.
- Hyungwon, te nem ilyen vagy, szedd össze magad! - hajtogatom magamnak, mint egy óvodás mielőtt elkezdene sírni. - Most mi a fenét csináljak? Ki fog röhögni! Jó, de kit érdekel? Én Hyungwon vagyok! - bíztatom magam, miközben arra gondolok, mekkora pancser lehetnék most mások szemében.
Kimászok az ágyból, megigazítom a nadrágom, majd egy lépést teszek előre de végülis ugyanúgy megbánom ezt a cselekedetemet, mint az eddig eltöltött több, mint másfél évtizedemet.
- Mióta állsz ott? - kérdezem mosolyogva, próbálva úgy tenni, mintha az imént nem skizofréneket megszégyenítő módon dumáltam volna saját magammal, egy olyan témáról, ami már önmagában is kínos.
- Nem akartam megzavarni a beszélgetést de nem tudom kisütni a palacsintát. - vakargatja a nyakát.
Jelen esetben ki kellene ugranom az ablakon és elsüllyednem a föld alá, de látva Hoseok elveszett tekintetét, inkább odacsoszogok mellé, majd a kezét megragadva elindulok ismét a szomszédos helyre.
- Mit nem tudsz kisütni rajta, te barom. - nevetek, miközben a főzőlap előtt állva, az első mérőkanálnyi nyers tésztát a serpenyőbe öntöm.
A mellettem álló szorgosan követi mindenegyes mozdulatomat, mintha egy szakdolgozatra készülne palacsinta készítésből.
- Ilyenkor tényleg egy pancsernek érzem magam... - motyogja halkan, inkább magának, mintsem nekem címezve.
- Mégis miért? - érdeklődöm.
- Meg akartalak lepni, mikor felkelsz, most meg te csinálod, én meg csak nézem. - a mondat végére nagyot sóhajt, majd folytatja. - Az összes szeretetemet bele öntöttem abba a hülye tésztába! - magyarázza, én viszont csak nevetni tudok.
- Akkor ezért ilyen finom. - harapok bele, az egyik készre sült palacsintába, majd adok egy nagyon gyors szájra puszit Hosek ajkaira. - Köszönöm.