❝darling❞ || hyungwonho

☆ chapter 18 ☆

Az idő mintha megállna. A könnyeim is az arcomra száradnak a hátborzongatóan rideg hangulatban, ami a szobám falait, bútorait és a helyiségben tartózkodó embereket fojtogat szüntelenül. Talán Hoseok az egyetlen, akiben forr a láng, amelyet a mérhetetlen dühe etet folyamatosan.
- Azt kérdeztem, hogy mi a szart művelsz Hyungwonnal? - kiabál ismét torka szakadtából, majd megindul az előttem még mindig megdermedve álló felé, öklét az égbe emelve.
- Állj! - most nővérem sikít a levegőbe és barátom után sietve fogja le kezét.
Donghyukra figyelek, aki az eleinte tartó reszketését most szemmel látható remegéssé súlyosbítja.
- Ő meg... - kezdek dadogni. - Meger...- ki akarom mondani itt helyben, mindenki előtt azt, amit ez a féreg tett velem de nem megy.
A könnycsatornáim újfent megnyílnak és az arcom megint nedves. Hoseok kihúzza öklét testvérem apró kezéből, majd hatalmasat lökve Donghyukon az én csuklómat ragadja meg.
- Mi most elmegyünk. - nem kérdezett, nem kért engedélyt a távozásra, csak maga után húzott egyenesen ki a szobából, majd a lakásból.
Még a bejárati ajtó előtt állva hallottuk anyám kiabálását, ahogy rendőrséggel és különböző feljelentéssel fenyegetőzik és Hyewon megcsukló hangja is lehallatszódott, ahogy a "takarodj innen" és a "undorító féreg" mondatokat hajtogatta.
Az utcánkból kiérve már a könnyeim apadásnak állnak és a légzésem is kezd normálissá válni.
- Hoseok, én... - kezdek bele de a hangom hirtelen elhagy. Talán az íróasztalomon hagytam.
- Otthon beszélünk, addig nyugodj meg és... - megállt az eddig olyan gyors tempójú sétájában, majd maga elé fordított. - Tudd, hogy most már itt vagyok. Itt vagyok veled. Soha többé nem érhet hozzád senki. Érted? - mélyen a szemeimbe néz, én pedig minden szavát elhiszem.
Lassan bólintok, amire egy halovány mosolyt intéz felém és tovább halad, mostmár visszafogottabban.
Mihelyst belépünk a házába, onnan pedig a nappalijába, a kanapéra vetem magam. Túl gyorsan zajlott le minden és még csak most kezdem el feldolgozni mi is történt fél órával ezelőtt.
- Hozok vizet. - szól felém barátom, majd eltűnik a konyhában, majd két szempillantás alatt egy teli pohárral tér vissza. - Idd meg gyorsan, reggelre nem fog fájni a fejed. - mondja kedvesen, utalva az undorítóan sok bőgésemre.
Felhörpintem a vizet és mint akinél egy hatalmas gátat téptek fel, kezdek el beszámolni mindenről Hoseoknak.
- Régen egy irányba jártunk iskolába. Megismertük egymást és barátok lettünk, azt hittem... Azt hittem mindent elmondhatok neki, a legmélyebb és talán a legféltetebb titkaimat is. Ezért egy napon bevallottam neki, hogy... Hogy a fiúkat szeretem. - sóhajok egy nagyot, ezzel lenyelve a torkomban burjánzó könnyeket.
Ezek után beavatom az előttem ülőt a vallomásom következményeibe. Abba, ahogy Donghyuk és a barátai mindig megvertek az utca sarkokon és különböző sikátorokban, mint egy elcseszett drámában, majd egy hatalmas levegőt véve elmondom mi történt azon az estén, mikor mi ketten először találkoztunk.
- Azt mondta beszéljük meg, bocsánatot akar kérni... Én pedig elhittem. - a kezeim remegtek, még így is, hogy Hoseok a sajátjaiba zárta őket.
Donghyuk azon az estén megerőszakolt és az előbbieknél jobban is megalázott. Bűzlött az alkoholtól de a szavai és tettei még annál a szagnál is borzalmasak voltak. Miközben a földön feküdtem, mint egy kidobott kutya, ő felhívta a haverjait és beszámolót tartott az "eseményről". A készüléken keresztül hallottam a nevetéseket és a gratulációk tömkelegét. Miután befejezte mindazt, amit akart még egy utolsót belém rúgott, majd megígérte, hogy még találkozunk.
- Ez... Ez az én történetem. - fejeztem be ismét egy hatalmas sóhaj kíséretében. - Te vagy az első akinek mindezt elmeséltem. - a látásom újfent homályos lett de minden erőmmel azon voltam, hogy visszatartsam az Amazonast a testemben.
- Szeretlek. - hideg, meleg, zavaros és félénk, mégis csodálattal teli hang az, ami most elhagyja az előttem ülő ajkait.
Magához ölel olyan szorosan, mint még ezelőtt soha. Úgy érzem hamarabb fogok a túlcsorduló érzelmekbe fulladni, mintsem szépen dekorált vállaiba. A mellkasomon érzem mindkettőnk szívét, a nyakam pedig füstöl a forró leheletétől.
- Remélem tisztában vagy vele, hogy ezt nem úszhatja meg. - suttogja Hoseok.
Óvatosan bólintottam egyet, hiszen jól tudom, ha ezt megtette velem, bármikor megteheti valaki mással is, az meg nagyon nem pálya, hogy egy ilyen rohadék ily' módon szórakozzon kedve szerint. Elhúzodok páromtól, hogy kényelmesen tudjak hozzá beszélni.
- Igen. De semmi bizonyítékom sincs ellene... Visszagondolva, aznap este kellett volna a rendőrségre mennem de... Anya, ha úgy látott volna meg... és a nővérem... - a hangom ismét megremeg de már a könnycsatornáim kiszáradtak, így hát sírni nem fogok.
- Ha a rendőrség kilőve...- mélázik hangosan az előttem ülő. - Akkor maradok én és a fiúk, mint ítélő csapat. - csapja jobb öklét bal tenyerébe, mintha az év ötletét dolgozta volna ki éppen.
De téved. Eszébe se jusson a többiekkel parádézni, hiszen így mindenki bajba juthat, csak az nem, akinek kellene. Sajnos ez mindig így van. Tudtára is adom nem tetszésemet és inkább arra kérem találjunk ki valami mást közösen. Bár hallottam anyám zsarukkal való fenyegetőzését még otthon, valószínűleg csak ijesztgetés maradt belőle semmi több. Tehát a szolgálunk és védünk osztag kilőve és közös barátainkat sem vonhatjuk bele egy ilyen balhéba.
- Akkor marad a tétlenség. - sóhajtok lemondóan.- Csak ki kell várnunk, amíg a karma jól pofán veri, ennyi. - ezzel pedig hanyatt dobom magam a kanapén, figyelve Hoseok ideges arcát.
- Mi lenne, ha... - kezd motyogni barátom maga elé, majd tekintetét rám veti. - Mi lenne, ha bevonnánk a szüleimet?