❝darling❞ || hyungwonho

☆ chapter 2 ☆

Kisebb-nagyobb botladozások után Hoseok bekísér kicsinek aligha mondható lakásába. Rendben, talán nem hatalmas, de egy olyan srácnak, akit nem vár haza senki, szerintem felesleges.
Újdonsült házigazda évfolyamtársam a nappaliba kísér, majd lassan a kanapéra ültet, aminek hatására halkan felnyögök a fájdalomtól.
- Ne haragudj! - kap utánam, mintha az ő hibája lenne, amiért úgy nézek ki, mint egy szétkenődött festmény.
- Semmiség... - próbálok mosolyogni, de nem megy. Fáj.
Az előttem aggodalmaskodó megkér, hogy várjam meg – na, nem, mintha tudnék mást tenni - míg visszatér egy elsősegély dobozzal. Amint bejön, egy ollót vesz elő a ládából, majd elkezdi levágni rólam a vértől összeragadt és tépések által rongyként lógó felsőmet, majd Betadin és egyéb ismeretlen nevű fertőtlenítő szer közül válogat.
- Aish... - sziszegi fogai között. - Ez most lehet csípni fog. - mondja, majd meg se várva válaszom, egy átlátszó folyadékkal átitatott géz lapot nyom oldalamnak, amitől majdhogynem felsikítok. - Ne haragudj.. - ismételgeti egyfolytában, miközben nem tehet semmiről.
Ismét a sós lével a szememben harcolok, s végig a mellettem ülőt figyelem. Teljesen máshogy viselkedik, mint az iskolában. Ha nem ismerném azt az énjét, talán még kedvelném is. De mégis az ottani verekedései jutnak először eszembe róla, majd az, ahogy azt mondja; mindig is meg akart ismerni.
- Mit akartál tőlem? - kérdezem higgadtabban, ahogy egy nagy tekercs fáslival köti be felső testem egészét. Felpillant, látszik, hogy eleinte nem érti miről beszélek, végül beugrik neki is a kinti beszélgetés.
- Csak meg szeretnélek ismerni. - mosolyog angyalian.
- Ó - lepődök meg tettetve. -, és mi van, ha nem szeretnék hinni neked? - kérdezem cinikusan.
- Mégis mi olyan hihetetlen ebben? - kezd vigyorogni. - Én azt nem tudom elhinni, hogy eddig észre se vettél... - nevet fel halkan, kezét megint tarkóján pihentetve.
- Képzeld, sikerült már észrevegyelek, - kezdem ugyanazzal a cinikus hangnemmel, mint az előbb. - ahogy épp szétrúgod a seggét valami szerencsétlen kölyöknek. - sóhajtok fel, inkább a fáradtságtól, mintsem az ő hülyeségeitől.
Próbálok felállni, de hirtelen az előttem álló falak, fotelek, szekrények forogni kezdenek, én pedig készen állok arra, hogy orra essek. De nem. Valaki ismét elkapott a zuhanás előtt.
- Mondtam már, hogy foglak. - forgatja meg szemét Hoseok, majd a szobájába kísér és ágyába fektet. - Várj, adok ruhát! - ugrik szekrényéhez. Előkap néhány ruhadarabot, majd idenyújtja nekem. - Remélem, jók lesznek rád. - mosolyog, s kimegy a szobából.
Egyedül maradva próbálok átöltözni. Természetes, hogy a létező összes izmomat meghúzom és a véraláfutások újra izzani kezdenek.
- A fenébe... - motyogom, mikor a térdemig érő pólót magamra húzom.
A ma estén ez volt a kegyelemdöfés az egóm számára. Lemondóan sóhajtok, majd magamra erőlködöm az újnak tűnő boxert is és bebújok a takaró alá. Mindennek Hoseok illata van, vaníllia egy kis mangóval talán. Nincs lehetőségem kitalálni pontosan, hisz' az álom sebes gyorsasággal ejt rabul.

- Hyungwonnie...! - valaki az arcomat simogatja, s halkan a nevemen szólít.
Kinyitom szemeim, de homályosan látok, mivel egy nedves burok mindent elfed. Sírok.
- Hyungwonnie rosszat álmodtál, minden rendben? - kérdezi Hoseok, mire kidörzsölöm szemeimből a felesleges könnyeket.
- Ja, igen. - seprem le vállaimról kezeit. - De mi az, hogy Hyungwonnie? Meg honnan tudtad, hogy rémálmom volt? - kérdezem gyanakodva, remélve, hogy nem... nem valami perverz.
- Ó, akkor örülök! - ölti magára az angyali mosolyát. - Amúgy csak ruháért jöttem be, mindjárt megyek suliba, tudod...
- Mi? - próbálok felcsattanni de sajogni kezd a fejem. - Miért nem keltettél fel hamarabb? – kiabálok rá.
- Ez most komoly? - akad ki ő is. - Ilyen állapotban te abba a szarba akarsz menni? - emeli ő is az oktávok számát.
- Muszáj hyung! - szállok be még inkább a vitába. - Sokat hagytam ki...és... és...- folytatom halkan. - Anya csalódott lesz. - mosolygok most először az este történtek óta, mégis könnyek marják torkom.
Hoseok csak felsóhajt, de látszik rajta, hogy egyáltalán nem tetszik az ötletem, mégis egy újabb adag ruhát pakol elém és elmagyarázza merre a fürdő. - 10 perced van elkészülni. Ha nem leszel kész addigra, egyedül megyek. - szögezi le érdektelen szabályait a házi gazda.
Csak óvatosan megrántom jobb vállam, majd kimászok végre az ágyból.
- Ó..- nyel egy nagyot, mire értetlenül pillantok rá. - Direkt hagytam itt nadrágot este...
- Igen, de nézd már, hogy lóg rajtam ez is! - mutatok a felsőjére. - Úgy festek benne, mint egy törpe! - akadok ki, mire kuncogni kezd.
- Vagy, mint a barátnőm. - meghökkenve bámulok rá, s rögvest visszaveszek hangomból. Inkább felkapom a cuccokat, majd tettetett dühvel, kiviharzok. Persze, amennyire ezt megtehetem jelen állás szerint.
A fürdőbe érve számomra hihetetlen gyorsasággal dobom le magamról a ruhadarabokat, kötéseket, majd állok zuhany alá. A langyos víz eleinte csípi bőröm, aztán nyugtató hatással bír a sebeimre. A tusfürdőt óvatosan dörzsölöm habossá mellkasomon és karomon, ügyelve arra, hogy ne okozzak magamnak felesleges kínokat. A sampont is hasonló odafigyeléssel masszírozom hajamba, nehogy a habja végig folyjék homlokomon, egyenesen az ott szerzett karcolásokba. Lehet, hogy napokat is eltöltenék az zuhanykabinban állva, ha nem várna rám odakint valaki. Na, nem mintha érdekelne, csak félek, hogy bezár a házba, ha nem sietek. Ezért szomorúan búcsút veszek a mennyei vízsugárnak, majd elzárom és kiszállok. Belebugyolálom magam egy talált törölközőbe, s végig mérem magam a tükörben.
- Jesszus... - dermedek le a látványtól. – Ezektől a sebhelyektől még jobban nézek ki! – állapítom meg, mielőtt beállítanám a hajam, valami viselhető formájúra.
Felkapok egy fehér inget, meg egy koptatott farmert, mindent, amit az a barom a kezembe adott, majd kilépek a fürdőből. A folyosó végén lévő faliórára tekintek, ami azt jelzi, hogy húsz percet késtem.
- Mi a szar? – kiabálom el magam. – Nem hiszem el...
- Na, mi a baj Hyungwonnie? – oldalra fordítom fejem, a hang irányába.
Hoseok a falnak támaszkodva vigyorog pimaszul. Egyszerűen mióta felkelt,úgy érzem kívánja a verést. Odamegyek hozzá, majd kérdő tekintettel bámulok rá, míg ki nem nyögi, mégis mit keres még itt.
- Mi az? – kérdez ártatlan képet vágva. – Csak gondoltam nem lenne rossz együtt menni. – sóhajtott, majd mindenfelé nézett, kihagyva a szemeimet. – Na meg, ha mondjuk megint valaki a pénzedre utazna, akkor legyen egy jó pasi, aki megvéd. – kacsint egyet és elindul a bejárati ajtó felé.
Megforgatom szemeimet, s követni kezdem. Nem akarom tudni meddig szeretné még felhozni ezt a jó pasis dumát. Bizonyára ritkán hall ilyet, azért dobtam fel vele ennyire. Ahogy beérem, bezárja az ajtót, majd a kaput és lassú léptekkel kezdjük meg az utat. Tudtommal nincs messze innét az iskola, mégis olyan érzésem van ettől a pár lépéstől, mintha kilométereket futottam volna.
- Amúgy... - szólalok meg, hogy elvonjam a figyelmem a fájdalmaimról. – Ne hívj Hyungwonnie-nak! - háborodok fel.
- Mi? Miért ne? – néz rám értetlenkedve a mellettem sétáló. – Pedig illik hozzád. Aranyos. – vigyorog.
- Ha nem lennék ilyen állapotban most tuti behúznék egyet. – állapítom meg dühösen. – Hívj akárhogy, csak ne így! – fújtatok egyet.
- Rendben! – lelkendezik. – De akkor nem mondhatsz az új nevedre nemet! – úgy mondja, mintha valami szabály lenne. Bólintok. – Oké, akkor mostantól drágámnak hívlak. – széles vigyora tovább húzódik arcán, amitől még idegesebb vagyok.
- Rendben hyung... - próbálnék beolvasni neki, de félbeszakít.
- Ne hívj hyungnak! Az úgy nem romantikus! – kezd el hisztizni.
- Oké, akkor mától baromnak hívlak és nem mondhatsz nemet! – öltöm ki rá nyelvem, majd elnevetem magam.
Ebben csak azaz érdekes, hogy nem szoktam ilyen jól érezni magam. Sosem szoktam egy halvány mosolynál többre adni, hiszen nincs okom boldognak lennem. Most mégis itt sétálok egy idióta gengszterrel, aki talán nem ilyen veszélyes, mint azt hittem.
Miközben ezen merengek mosolyogva, tökéletesen figyelmen kívül hagyom a szóban forgó hisztizőt.
- Hoseok. – állok meg egy pillanat alatt és felé fordulok. Hisztije abbamarad, majd érdeklődve tekint rám. – Köszönök mindent. – a szám még mindig mosolyra húzódott, s egyáltalán nem fáj. – Az adósod vagyok, szóval, ha kell valami, nyugodtan szólj! – merészen állítom, hogy segítek neki bármiben, miközben magamon is alig tudok.
- Ó, hát akkor elmondom mit szeretnék. – arca komollyá változik, mintha valami nagyon fontos dologra szeretne megkérni. – Aludj ma is nálam drágám!