❝darling❞ || hyungwonho

☆ chapter 17 ☆

- Hyungwon, gyere! Megjött a vendégünk! - hallom meg anya kiabálását a földszintről, amitől a hideg kiráz.
Egy utolsó nagy levegőt veszek és minden könnyemet a torkomra utasítva indulok meg a lépcsőn. Amint leérek, a bejárathoz fordulok, ahol nővérem már épp a barátja nyakában lóg. A fiú felemeli tekintetét és a sajátomba fúrja azt. Minden oxigén a tüdőmbe szorul, főleg miután egy kéjes mosolyt is enged irányomba. Elhúzódik testvéremtől, majd megindul felém, a lábaim pedig automatikusan hátra vezényelnek.
- Wonnie! - szólít meg azon a jól ismert undorító hangján. - Rég találkoztunk! - mondja, majd tárt karokkal közeledik tovább.
- Ja. - suttogom, hogy még véletlenül se kezdjek el csecsemő módon zokogni.
Érzem anya könyökét, amely óvatosan mélyül el oldalamban, ezzel arra célozva kevésbé legyek udvariatlan. Bár, ha tudná mégis milyen embert engedett be most a lakásába, biztos vagyok benne, hogy nem én lennék a kifogott áldozat.
- Ne haragudj kicsim, biztos tudod milyen csendes tud lenni az öcsém. - próbál mentegetőzni Hyewon, párja pedig csak bólogat.
A gyomrom kavarodni kezd, minél tovább nézem őket, ezért inkább szó nélkül indulok vissza a szobámba, nem sok figyelmet szentelve a női hangoknak, amelyek végig követnek. Felérve az ágyba borulok és sírni kezdek, miközben újra élem minden egyes percét annak az éjszakának, amikor először Hoseoknál aludtam. A házunkban lebzsel az a rohadék, aki azokat mondta és azokat tette. A könnyeim egyre szaporábban ömlenek szemeimből és a levegővétel is nehezebbé válik. Hallom a telefonom rövid kis zenélését, ami új üzenet érkezését jelzi. Erőtlenül nyújtom a karom felé, majd felolvasom barátom óriás betűkkel írt üzenetét.

Barom 16:47
3 PERC ES OTT VAGYOK

Lezárom a telefonom és lehunyt szemekkel próbálok mély levegőt venni és nem bele fulladni az agyamban dübörgő vérnyomásomba. Forgolódni kezdek, remélve, hogy az idő gyorsabban telik majd, de az egyetlen ami siet, az két láb a lépcsőnkön.
- Hagyd csak, majd én beszélek vele! - hallom meg nővérem kedvesének hangját és a könnyeim az engedélyem nélkül kelnek útjukra.
Halkan kopog az ajtómon és selymes mégis hányinger keltő hangon kéri, hogy engedjem be.
- Semmit sem tud tenni. Itthon vagyok. - suttogom magam elé, majd óvatosan nyitom ki az előttem barikádként álló faszerkezetet.
- Ó, picinyem! Tudtam, hogy a hangomtól ismét odáig leszel! - mondja, majd bentebb lök magunkra zárva a szobámat.
- Ta-Takarodj! - kiabálom, ő viszont még egyet lök rajtam, ami elég erős ahhoz, hogy csak a mögöttem álló asztalom tartson két lábon.
- Hékás! Nem így szoktuk köszönteni a rég látott szerelmünket! - suttogja, miközben undorítóan közel hajol hozzám.
Hiába, a gusztustalan ízű folyadék Niagaraként ömlik a szemeimből, ő pedig kapva a szánalmas pillanaton, végig húzza ujjait arcomon.
- Miért csinálod ezt? - kérdezem remegve, izzadva és belülről inádkozva, hogy ez csak egy szörnyű álom legyen.
Az előttem álló csak lenézően végig mért, majd halkan nevetni kezdett.
- Mi mást csináljak egy ilyen buzival, mint te? - ahogy ez a pár szó elhagyja a száját, jobb kezét a magasba lendíti, ütésre készen állva.
Az egyetlen, ami a levegőben tartja szorosra zárt öklét, az ajtóm nyílása és egy agresszív hang felcsendülése.
- Te mi a szart művelsz? - kiabálja Hoseok, mögötte pedig a családom többi tagja toporzékol.