Show me the Truth

7.fejezet - Confession

Vallomás

- Te most szórakozol velem?
- Ne csináld ezt, oké? Így is elég elbaszott ez a helyzet.
- Elbaszott? Mi elbaszott azon, hogy azt mondtam a barátomnak, szeretem? Azon kívül persze, hogy ő végig csak kihasznált.
- Mi az, hogy kihasználtalak? Ne legyél már hülye! – Förmedt rám.
- Te meg ne beszélj így velem – feleltem halkan.

Sírni tudtam volna. Istenem, miért nem tudok csak egyszer, csak egyetlen egyszer nővéremre hallgatni? Tom nem mondott semmit, csak fel-alá járkált a szobában. A nappaliban vágni lehetett a feszültséget.

- Ne haragudj. – Törte meg a csendet. – Nem akartalak megbántani.
- Azzal, hogy azt mondtad, nem szeretsz, vagy azzal, hogy ordibáltál?
- Egyikkel sem – ült vissza mellém.
- Pedig sikerült... - Feleltem, majd nem tudtam tovább kontrollálni érzelmeimet, arcomon legördült az első könnycsepp.
- Bianca, ne sírj. Kérlek – közelebb húzódott hozzám és átölelt. Mellkasába fúrtam a fejem és némán zokogtam. Egy tízes skálán ez mennyire lehetett szánalmas? Most vallottam szerelmet, amire nem egészen azt a választ kaptam, mint, amire számítottam, majd, ha mindez még nem lenne elég, a barátom karjaiban sírok... Bravó, Jade!

- Megnyugodtál? – Kérdezte nagyjából negyed órával később.
- Azt hiszem – szipogtam.
- Figyelj, azt hiszem... Azt hiszem, itt az ideje, hogy őszinte legyek veled.
- Nem egy rossz ötlet – feleltem. A legborzalmasabb az volt, hogy nem tudtam haragudni rá. Hiszen annyira szerettem...

- Szeretek veled lenni. Imádom a hülyeségeidet, imádom a hülye nevetésedet, még az sem zavar, amikor hisztizel. Olyankor is édes vagy. De egyszerűen... Nem érzem azt a valamit, amit kellene. Eszemben nem volt komoly kapcsolatot kialakítani valakivel, amikor David előállt ezzel a hülye ötlettel, azt hittem, semmi nem lesz belőle. Aztán jöttél te, már az első randi jól sikerült, teljesen egy hullámhosszon voltunk, és most végül is... Végül is itt vagyunk. Együtt.
- Csak te nem szeretsz engem – mondtam keserűen.
- Fontos vagy nekem, Bianca, nagyon is fontos. Tudod, ezt Billen kívül senki nem tudja, de... Ah, bassza meg – tekintete olyan komor volt, mint talán még soha. Éreztem, valami komoly következik.

- Pár hónappal korábban volt valaki az életemben. Amikor már úgy tűnt, minden sínen van, én elcsesztem az egészet. Bár kilépett az életemből, azóta sem tudtam őt elfelejteni. Bassza meg, annyira gáz, hogy ezeket pont neked mondom...
- Ne, folytasd. Érdekel.
- A lényeg ennyi. Minden nap eszembe jutott, minden nap kínzott a tudat, hogy ha nem vagyok ekkora balfasz, akkor máshogy alakul az egész. Aztán jöttél te, és egyszerűen csak kevesebbet gondoltam már rá, annak ellenére is, hogy nagyon hasonlítasz rá.
- Hogy mi van?
- Hasonlítasz rá. A lányra, akiről most beszélek.
- Értem, Tom. Sajnos. – Most már tényleg elbaszott volt ez a helyzet.
- Sajnos?
- Gondolom, ezért volt ez az egész...
- Dehogyis. Éppen ezt mondom, hogy sokkal kevesebbet gondolok már rá, még ennek ellenére is. És ez egyedül neked köszönhető.
- Akkor?
- Nem tudom azt mondani, hogy száz százalékban elfelejtettem őt. De az érzelmeim már nem olyan erősek iránta.

Ismét pár perces csend állt be kettőnk között, Tom pedig ismét fel-alá járkált. Én próbáltam megemészteni a hallottakat, ő pedig talán gondolkodhatott, vagy nem is tudom, mit csinálhatott. Nehezen tudtam csak ránézni, így inkább nem is tettem, nehogy ismét elbőgjem magam. Borzasztóan fájt minden egyes szava, mindazonáltal semmi nem változott bennem. Nevetséges, de szerettem, és ami még nevetségesebb, iszonyatosan féltem, hogy elveszítem.

- Én tényleg szeretnélek szeretni – mondta végül. Hangja nagyon közelről hallatszott, észre sem vettem, hogy leguggolt mellém.
- Akkor... Nem akarsz szakítani velem? – Kérdeztem remegő hangon. Elkerekedett szemekkel nézett rám.
- Hogy én veled? Miről beszélsz? Te vagy az, akinek most a szakításon kellene gondolkodnia.