Csak feküdtem a plafont pásztázva. A cigaretta a számban lassan ontotta magából a nyugtató füstöt. Könnyeim az arcomra száradtak. Háborgó lelkem, mintha üvöltene, szívem pedig kiakart szakadni. A magány körül ölelt és egy aprócska mégis halk hang azt suttogta, "megérdemelted" "ezt akartad nem?" "egyedül maradtál" "szörnyeteg vagy fogadd el!". Kezeim remegtek, torkom szárazabb volt, mint a sivatag. Egy hét telt el, de lehet már több is. A napok kezdenek egybefolyni. Arcom az ablak felé fordítottam, s úgy néztem ki a borult égre. A hangulatomat tükrözte. Óvatosan feltornáztam magam az ágyon, hogy az oldalamat hasogató fájdalom ne törjön ismét elő. A cigi csikket elnyomtam, majd mélyeket sóhajtva próbáltam szédülésemet csillapítani. Lassan a tükör elé csoszogtam, hogy egy pillantást vessek undorító külsőmre. Amint oda értem lecsuktam a szemeimet. Inába szállt a bátorságom. Az a gyötrő fájdalom, ami bensőmet marcangolta, még is arra késztet tegyem meg. Meg kell tennem. Szemeimet ismét kinyitottam. Barna íriszeim álmatlanságom miatt karikásak. Üresen néztek vissza rám. Pár napos borosta díszelgett arcomon. A szám szélén még mindig ott van az aprócska seb, amit ő okozott. Amit meg érdemeltem. Újra éreztem a pofonjait, az ütéseket a mellkasomon. A közös képünk üvegjének darabkáit a karomon. Mindent újra éreztem. Megérdemeltem tudom. Ha ezek a sebek nem lennének rajtam, nem lenne ami emlékeztessen arra, hogy forró fejűségem és akaratosságom miatt, elvesztettem a kulcsot. A kulcsot , ami a mennyországba juttatott. Abba a mennyországba, ahol csak mi voltunk. Boldogan, békességben. Szemeimet újra könnyek lepték el. Öklömet össze szorítottam, majd teljes erőből a tükörbe vágtam. Darabokban hullott a parkettára. Mintha csak magamat láttam volna. Ujjaimról forró cseppekben folyt vöröses vérem. Térdre zuhantam. Mocskos kézfejemmel kócos hajamba martam. Nem bírtam. Éreztem, hogy itt a vég. Nem maradt semmim. Hangosan nevetni kezdtem. Nevettem magamon. Nevettem mindenen. Azon ahogy az eső cseppek koppantak az ablak párkányon. Azon ahogy vérem beborítja hajszálaimat. Azon, hogy szerencsétlenebb vagyok bárkinél. Felálltam, s körülnéztem a szobában, mire nevetésem alább hagyott. Tekintetem megakadt a szekrényen. A ruhái itt maradtak. Oda rohantam a bútorhoz, majd kirántottam ajtaját. Kedvenc pulcsiját kiemelve magamhoz szorítottam. Illatát még mindig érezni lehetett. Mélyen magamba szívtam. Törött lelkemet csak úgy simogatta. A napokban annyit sírtam, hogy azt hittem már nem tudok többször. Tévedtem. Vissza csoszogtam az ágyunkhoz és össze kuporodtam. A pulcsiját magam mellé tettem. A komóton lévő telefonomat rátettem a felsőre és képeit beállítva percenként váltakozni fog. Amint ezzel kész voltam, elhelyezkedtem és vártam. Nem kellett sokat hisz meg is jelent az első. Mosolya ami arcán szétterült, a haja, ami arcába lógott, s szemei ami az enyémekbe meredtek. Szívem gyorsulni kezdett. Szép lassan haladt. Volt amin közösen voltunk, volt amin épp aludt vagy csak a semmibe meredt. Könnyeim ismét megállás nélkül folytak végig az arcomon. Már a vége felé járhattam, amikor a telefonom kikapcsolt. A hirtelen düht, ami szétáradt testemben nem tudtam kontrolálni. A mobilt a falhoz vágtam és tombolni kezdtem. Ami kezem ügyébe került, már dobtam is amerre csak tudtam. Fáradságom kezdett eluralkodni rajtam. Az ablaknak estem mire hangosan felzokogtam. Zokogtam, zokogtam és csak zokogtam. Mintha a csontjaim húsomon keresztül, bőrömön át, ki akartak volna szakadni. Elviselhetettlen volt. Mikor már úgy éreztem, hogy már szemeim csukódni kezdtek egy újabb szál cigit tettem a számba. Meggyújtottam, majd az ablakot kitárva a nedves párkányra ültem. Lábaimat lelógatva szívtam a káros mégis nyugtató nikotint. A füst lágy táncot járva áramlott ki ajkaimon keresztül, majd kis idő múlva, mint a kámfor eltűnt. Bár én is eltűnhetnék. Az eső még mindig esett. Halvány mosolyra húztam ajkaimat. Lábaimat beemelve a háttal ültem az utcának. Még mindig a párkányon ültem. A cigaretta lassan égett még a felénél se járt. Egy mélyet szívtam belőle majd számból kivéve azt óvatosan kifújtam. A füstben benne volt minden, amit elakartam engedni. A magány, a fájdalom, a keserűség és ő. A cigit vissza raktam a számba. Kezeimet keresztbe raktam mellkasom előtt. Egy halk sajnálom után lendületet véve, a lágyan fújó szélre feküdtem. Csak zuhantam. Ezek után már ha egyedül is leszek, bármikor láthatom őt és ez megnyugtatott. Testem földet ért. Szemeim lecsukódtak. A hirtelen fájdalom helyét átvette a semlegesség. Nem éreztem semmit. Hát azt hiszem ennyi lett volna. A szerelem csodákra képes. Van akiket felemel, van akiket letaszít. Engem Ma Tian Yu-t letaszított.
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
