- Tudom, hogy szeretnél. Csak rád kell nézni. A pupilláid kitágulva, bőröd verejtékben úszva. Érj hozzám. Itt vagyok, hidd el senki sem fogja megtudni. Csak te és én. - kezdett mezítláb lépkedni felém. Kezeim remegnek. Látásom homályos és mintha füst lepné el a szobát. Ismét itt van. Minden éjjel megjelen az álmaimban.
- Te csak a képzeletem szüleménye vagy. Nem létezel. Mért nem hagysz? Gyenge vagyok érted? Gyenge! - kiabáltam, kezeim ökölbe szorítottam. Hosszú szőkés barna haja lágyan omlott vállára. Szemei vakítóak. Zöld mint a moha és néhol, mintha barnás foltok ölelnék körbe. Megbabonáz. Bőre olyan fehér, mint a márvány. Akár egy műalkotás.
- Butus. Te is tudod, hogy ez nem igaz. Csak hunyd be a szemed egy percre. - termett hirtelen mellettem majd az ágyra lökött. Kérésének eleget tettem. Íriszeimet becsuktam és vártam.
- Myung Soo. Most már kinyithatod. - mondta lágyan. Szemeim engedelmesen kinyíltak. A szél hirtelen feltámadt. Egy épület tetején álltuk. Annyi különbséggel, hogy míg én majdnem a közepén, addig ő a peremén.
- Myung Soo. Ugye szeretsz engem? - biccentette oldalra fejét. Ujjai közé csípte egyik haj tincsét és játszadozni kezdett vele. Akár egy angyal. Titokzatos, szemet gyönyörködtető.
- Mért te szeretsz? - kérdeztem vissza. Ajkát beharapta majd tincsét eleresztette. Kezeit csípőre téve nézett mélyen a szemembe.
- Természetesen. Minden porcikámmal. Na és te? Szeretsz engem? - mosolyodott el.
- Természetesen. Minden porcikámmal. - ismételtem meg. Mintha szemei elsötétültek volna.
- Akkor mért nem mentesz meg? - kiáltotta, mire lábaink alatt megrepett a beton.
- Mitől? - ijedtem meg. Tekintete ürességgel volt tele.
- Magamtól. - felelte majd minden figyelmeztetés nélkül, kezdett el hátra dőlni. Lábaim rögtön mozdultak. De nem elég gyorsan. Mire oda értem nem volt sehol. Az ég beborult. Az eső szakadni kezdett. Az eső cseppek ritmikus dallamát hangos sikoly zengte túl. Dobhártyám, mintha kiakart volna szakadni. Fülemhez kapva próbáltam tompítani a hangot. Ahogy már nem hallottam a fülsiketítő szólamot kezeimet elemeltem. Tenyeremet vér borította be. Látásom homályosulni kezdett. Talpam alól, mintha kihúzták volna a talajt. Zuhanni kezdtem.
- Ments meg. - hallottam ismét fojtott hangját, mire szívem bordáimat verte.
- Megmentelek. - suttogtam majd szemeimet lehunytam.
- Hyung! Hagyd abba! - hallottam ismét egy hangot. De ez a hang túl ismerős volt. Szemeim kipattantak. Kezeim egy nyakat fogtak közre. Óvatosan felnéztem anak tulajdonosára.
- Hoya? Istenem Hoya! - engedtem el, ahogy felismertem arcát. Amint megtettem a szorítás nyomához kapott majd krákogni kezdett.
- Ismét rém álmok gyötörnék? - tette fel kérdését mire bólintottam. Fejét megrázva ölelt magához. Hangosan fellélegeztem.
- Gyere sétáljunk egyet. - szólalt meg pár perces hallgatásunk után. Magamra kaptam fekete dzsekimet majd utána mentem. Ahogy elhagytuk lakásunkat megcsapott a friss eső szag.
- Elmeséled mit álmodtál? - kérdezte meg tapintatosan. Ha elmondom bolondnak fog hinni, hisz még én is azt hiszem magamról.
- Meg kell mentenem. - emeltem tekintetem az ég felé. Amint kiejtettem e szavakat ajkaimon, furcsállva kezdett méregetni. Árnyékom, mintha ma halványabb lett volna. Érdekes.
- Meg kell mentened? Még is kit? - kérdezett ismét.
- Hát az én angyalomat.
Ups! Gambar ini tidak mengikuti Pedoman Konten kami. Untuk melanjutkan publikasi, hapuslah gambar ini atau unggah gambar lain.
