A szél lágyan lengedezett. A levelek egymást kergették, s miután egymáshoz simultak a földre hulltak, apró neszt csapva. Akár a szerelmesek. A szél hirtelen elállt, így a levelek egymáson feküdtek. Nyugodt volt minden, majd a szél amilyen hirtelen elállt, úgy támadt fel szétválasztva a levél párt. Íme ez az apró kis történet minket írt le. Egymást kergettük. Hol te menekültél, hol én futottam el. Egy idő után a játékot félre tettük. Fárasztó volt a szórakozás. Belefáradtál te is, és én is. Hátra arc helyett egymás elé álltunk. Néztük egymást. Kezet fogtunk, mosolyogtunk, s itt kezdődött el minden. A minden.
- Min gondolkodsz? - feküdt bele ölembe. Haja kócos volt, mint akit megtéptek. Ennek örömére beletúrtam. Puha volt, selymes.
- Szóval nem rajtam. A semmin, hogy lehet gondolkozni? - hunyta be apró szemeit. Homloka ráncba futott.
- Hát így. - válaszoltam egyszerűen. Szemeit kinyitotta majd hunyorogva az eget kezdte kémlelni. Némaságunk fullasztó volt. Vagy csak én érzem ezt a szorító érzést?
- Nézd azt a repülőt! - mutatott a szárnyas járműre. Kezemmel árnyékot vetve, néztem fel az égre. Egy apró repülő szántotta a fellegeket. Fehér csíkot húzott maga után, mintha félne, hogy elveszne. Ez a fehér csík mutathatná neki a haza utat? Azok az érdekes kérdések.
- Hm. Kicsi és nagyon magasan van. - közöltem vele az amúgy is köztudott tényt.
- Magasan van. Elérhetetlen. Úgy, mint te. - motyogta orra alatt. Azt hitte nem hallom. Bár ne hallottam volna.
- Amikor azt mondod, hogy boldoggá teszlek, hogy ilyen jó barátod vagyok valójában akkor érzem magam a legmagányosabbnak. - tárta ki kezeit. Mint aki körbe akarná ölelni a világot. Az ő világat. Engem.
- Minden reggel azzal kelek és fekszek, hogy magam előtt látlak. A mosolyodat, amit csak rám villantasz. A csillogó szemeidet, amik csak miattam csillognak. A szívem olyankor olyan, mint egy vad madár. Eszét vesztve csapkod, amíg meg nem nyugszik. Tudod mikor nyugszik meg? - ült fel. Fejét lehajtotta. Kezét térdemre rakta. Gyengén megszorította azt.
- Amikor meglátja a gazdáját. A szívem gazdája te vagy (Y/N). Te táplálod és élteted. - emelte rám tekintetét.
- Sunggyu. Tudod, hogy ezt nem tehetjük meg. - tettem rá tenyerem térdemen fekvő kezére. Dühvel a szemében felállt, s úgy nézett le rám.
- Miért nem? Miért nem lehetek a szerelmed? Mert igen, én szerelmes vagyok beléd! - kiáltotta kikelve magából.
- Nem való nekünk a szerelem. - válaszoltam higgadtan. Lehet ez az igazság. De lehet, hogy a legnagyobb hazugság.
- Honnan tudod? Mond el kérlek, hogy felfoghassam én is, különben megőrülök. - markolt bele hajába. Őszintén szólva, nem tudtam elmagyarázni. Csak ott motoszkált az érzés, hogy ez nem lehetség és ezt el is fogadtam.
- Mert tudom. Mit kell ezen túl ragozni? - álltam fel már én is. Kezdtem ideges lenni. Az érzések nem számítanak ilyen helyzetben.
- Nem ragozom túl. Ezek a tények, amit te nem akarsz elfogadni. Azt ne mond, hogy nem érzel irántam semmit, mert azt nem hiszem el. - kezdett el csillapodni. Ha tudná mennyire fáj így látnom. Csak neki próbálok jót tenni.
- De azt teszed. Mit sem ér a szerelem ilyen időkben. Fogadd el minket nem egymásnak teremtettek. Hidd el könnyebb lesz így minden. Neked is és nekem is. - léptem hozzá közelebb. Száját eltátva meredt rám. Arca elsápadt, szemeit könnyek fedték. Ahogy érzékelte célomat hátrálni kezdett fejét megrázva.
- Miért? Mond, miért? Nem vagyok elég jó? Miért nem kellek neked? - kérdezte rekedt hangon. Kezei alig láthatóan remegtek. Könnyei lassan csordogálni kezdtek. Egymást lehagyva folytak végig puha bőrén.
- Pont ez az. Hogy ez fordítva van. - mosolyogtam rá. Köztünk lévő távolságot leküzdve zártam szorosan karjaim közé. Úgy kapaszkodott belém, mintha utolsó lélegzet vételeit vette volna.
- Ne. Csak ezt ne, felejtsd ezt el. Minél hamarabb. Itt vagyunk egymásnak. Annyi szerelmet tudnék neked adni, csak fogadd el. Ne hagyj magamra. Nem akarok ezzel a fájdalommal együtt élni. - kezdett el zokogni. Térdre esve, csípőmet ölelve bújt bele pulcsimba. Teste rázkódott. A felgyülemlett érzéseit egyszerre engedte ki magából. A sok ismeretlen ember a távolból figyelt minket. Ki szomorúan, ki megvetve, s volt ki együttérzően. A sok tekintet levetkőztette lelkemet. Mint akik belénk akartak látni.
- Adj egy esélyt nekünk. Boldognak akarlak látni és annak akarom érezni magam. - nézett fel gyermek arccal. Olyan elveszett volt. Szívem egyre csak verte az ütemet. Féltem, hogy bordáimon áttörve, bőrömet szaggatva fog kiugrani helyéről. Annyira próbáltam vissza fogni magam. Tartani ezt a világnézetet, hogy ez a megfelelő döntés, de ez kellett. Az üveg ami eddig körülvett, repedezni kezdett. Egyre nagyobb és nagyobb repedések jelentek meg. Aztán. Aztán minden lebomlott. Összetört és minden kitört belőlem.
- Túlságosan fontos szerepet töltesz be az életemben. Ha fele annyira szeretnél, mint én téged, a tengerek feneketlen medreit kitudnád vele tölteni. - simítottam orcájára. Kezei hirtelen leestek csípőmről. Nem szorítottak tovább. Vállai elernyedtek, lábára ülve fejét combomnak döntötte.
- Ez igaz vagy csak kegyes hazugság? - motyogta csendesen. Fájtak szavai, de megértettem kétségeit.
- Hazudtam én neked valaha? - guggoltam le hozzá. Álla alá nyúltam, hogy íriszeibe nézhessek. Szemei csukva voltak.
- Az érzéseidről. - suttogta. Számat elhúzva bólintottam.
- Nem hazudtam. Csak nem mondtam el, az nem ugyan az. Most pedig nyisd ki a szemed, kérlek. - simítottam rájuk óvatosan. Kérésemnek eleget téve pilláit felemelte. Lassan homlokához hajoltam majd egy lágy csókot leheltem rá. Majd arcára is. Pár centire elhajoltam tőle, hogy ismét szemeibe nézhessek, s újra közel hajoltam. Puha párnáira helyeztem sajátjaimat. Ahogy elváltunk magához vont. Nyakamba hajolva apró puszit lehelt a felületre.
- Mert a mi szerelmünk igazi. - mondta ki azt, amire vágytam.
Oops! Ang larawang ito ay hindi sumusunod sa aming mga alituntunin sa nilalaman. Upang magpatuloy sa pag-publish, subukan itong alisin o mag-upload ng bago.
