Ezt a történetet @EnCyen Halálra ítélt szerelem című története ihlette.
A cselekmény 6-od évben játszódik, amikor Dumbledore egy őrültnek tünő ötlettel áll elő, abban a reményben hogy közelebb tudja hozni egymáshoz a négy házat.
Hogy sikerül-e neki...
Sziasztok!! Igen még élek. Bocsánat a hosszú eltűnésért. A dolgok nem úgy alakultak, mint ahogy én azt terveztem. Értem ezalatt az iskolát az edzéseimet stb. Na de most már itt vagyok és meghoztam nektek a kövi fejezetet. Remélem elnyeri a tetszéseteket és nem akartok majd száműzni a téridő kontinuumból. ♥♥♥
Draco:
Még mindig mozdulatlanul álltam, és bámultam a sebesen távolodó lény alakját. Talán ezúttal tényleg túl messzire mentem. – gondoltam. Megint sír... Miattam.
- Haver, te aztán tudod, hogy kell bánni egy lánnyal. – csatlakozott hozzánk Blaise is. Crack és Monstro még mindig vigyorogtak. Néha kifejezetten idegesítőek tudnak lenni. - Ti min vidultok még mindig. – mordultam fel mivel nem éppen voltam békés állapotomban. Arcukról hirtelen eltűntek az öröm jelei. - Mivel zaklattad fel ennyire? –szólt újra Zambini.
Nem szóltam semmit. Végül néhány másodperc után megszólaltam. - Meggondolatlan voltam, és mondtam valamit, amit nem akartam. Vagyis... Mindegy hagyjuk ez így bonyolult. - Hát azt javaslom, még a próba előtt beszélj vele. tudod, hogy Flitwick professzor sem örülne még egy veszekedésnek. - Azt hiszem most ez a legkisebb problémám, hogy mi nem tetszik annak a törpének. - Majd kitalálunk valamit. Minden esetre, szép tenyérnyom. – Vigyorgott rám. Én viszont egy gyilkos pillantással jeleztem, hogy nem találtam viccesnek.
Lassan elindultunk a hálókörletünk felé. Az utat odáig teljes csöndben tettük meg. Mihelyt átléptük a bejáratot már meg is céloztam a szobánkat nem törődtem a bent lévő háztársainkkal. Zambini már nem követett. Mint mindig, most is tudta mire van szükségem. Csöndre és egy kis egyedüllétre. Ő volt az egyetlen, akit ténylegesen a barátomnak tartok, és akiben megbízok. Mindig számíthatok rá. Ezért pedig kimondhatatlanul hálás vagyok neki.
A szobában fel-alá járkálva kezdtem el gondolkodni mihez is kéne kezdenem. Köztudott ugyanis, hogy egy Malfoy soha sem kér bocsánatot a tetteiért.
Kb negyed óra múlva feladtam a próbálkozást, és úgy döntöttem friss levegőre van szükségem. Csak a taláromat kaptam magamra és már az iskola folyosóján lépkedtem. Csak pár diák lézengett itt-ott. Velük sem foglalkoztam túlzottan. Némán sétáltam ki az iskola kapuján.
A tópart felé vettem az irányt. Tudtam, hogy arra ritkán járnak. Ezúttal azonban nem volt szerencsém. Egy összetéveszthetetlen hajkoronával és a tulajdonosával találtam szénben magam. Ott kuporgott az egyik sziklán. Hirtelen földbegyökerezett a lábam. Még mindig nem tudtam mit mondjak neki. A próbálkozásom, miszerint hangtalanul távozok a helyszínről, kudarcba fulladt. Szemeit dörzsölve fordult felém.
- Mit keresel itt? – kérdezte kissé morogva. - Ezt én is kérdezhetném. – válaszoltam egyszerűen. - Én kérdeztem előbb. Szóval ki vele, mit keresel itt? - Csak egy kis nyugalmat kerestem. Nem hittem, hogy itt talállak... - Akkor nem is zavarnálak tovább. – szakított félbe és feldúlt léptekkel indult az ellenkező irányba. - Hé. Ne már, beszélnünk kell. – indultam utána. "Te jó ég! Mi az, hogy én futok valaki után is. Teljesen elmentek hazulról. " Hírtelen elé kerültem és megálltam. Megpróbált eltolni maga elől és tovább indulni, de elkaptam, így megállásra kényszerítettem.
Kisebb ellenkezés után belátta, hogy nem fogom elengedni, szóval nyugton maradt. - Na, végre. – morogtam. Ő csak egy mély sóhajjal és egy szemforgatással jelezte, hogy jobb lesz, ha kezdem, mert fogy a türelme. - Nézd! Amit ott a folyosón mondtam... Azt.. - Azt nem gondoltad komolyan? Tudod, mit? Nem érdekel, hogy gondoltad. Nem is értem, hogy gondolhattam egy percig is, hogy tényleg jelentek neked valamit is. Azzal megkísérelt egy újabb szabadulást. Hasztalanul. - Merlinre! Mi lenne, ha egyszer végighallgatnád, amit mondani akarok. – ráztam meg a kelleténél kicsit jobban s ettől kicsit megszeppent. - Azért tettem, mert tényleg többet jelentesz számomra, mint kellene. – mondtam az előbb felemelt hangomnál kicsit halkabban, de tele indulattal. -Gondolkozz kicsit! Ha nem kezdelek szapulni egyből mindenki levágja, hogy valami nincs rendjén és elkezdenek nyomozni, aminek, valljuk be egyikőnk sem örülne. Ugye? – Döntöttem kicsit oldalra a fejem, bár a válaszban biztos voltam.
Ekkor vettem észre, hogy a földet bámulja. Majd egy könnycsepp hullott cipője orrára. - Nem tudom mivel váltottad ezt ki belőlem, de nem hagyom, hogy ártsanak neked. Ígérem. – Majd szorosan az ölelésembe húztam. - Csak a színdarab végéig bírd ki. Utána már nem érdekel, ki tudja meg. – súgtam a fülébe.
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Így, egymást ölelve álltunk percekig. Nem akartam elengedni. Soha többé. Mégis megtettem. - Lassan indulni kéne. Te menj az úton, én majd kerülök. Így nem lesz feltűnő. - Rendben. – bólintott. Mielőtt elindulhatott volna, még egy gyors csókot nyomtam ajkaira, majd szó nélkül elsétáltam.
Mikor visszaértem annyi időm még volt, hogy ledobjam magamról a taláromat és már indultam is vissza. Volt még időm, de ott akartam lenni, magam sem tudom miért. Vagyis tudtam. Miatta. De ezt kettőnkön kívül nem tudta senki. Igyekeztem leplezni jókedvemet. Nem vetne rám jó fényt, ha úgy ugrándoznék, mint egy szerelmes mókus. Bár így belegondolva, pontosan úgy éreztem magam.
A teremben már voltak páran. Néhányan beszélgettek, könyvet bújtak és hasonlók. Felöltöttem szokásos unott arcomat, majd leültem egy padra kicsit távolabb a többiektől.
Egy idő után elkezdtük gyülekezni, aztán megérkezett a professzor is, így belekezdhettünk a munkába. Mostantól hosszabbak lesznek a próbák, ugyanis elkezdjük hozzátanulni a koreográfiát is.
A végér mindenki gyök kettővel bírt csak mozogni. Teljesen leszívott bennünket ez az egész. Lassan vánszorogtunk hálókörleteinkbe. Mikor elértem az ágyamig, úgy dőltem le mint egy fatörzs. Blaise ugyan így tett. Meghaltunk teljes. Azt hiszem, ilyen lehet a teljes végelgyengülés. Erősen gondolkoztam rajta, hogy lemenjek e enni. Aztán megkondult a gyomrom, egyértelműen jelezve, hogy mit gondol a témáról. Így hát erőt vettem magamon és elindultam a nagyterembe.
***
Hát ez lett volna. :D
Éhezem a gondolataitokra.. Szóval ha van egy kis szíved nem hagysz éhezni :D ♥♥♥
