HP: Hermione és Draco - Rómeó és Júlia másként

Hatodik rész

Draco:

A szünidőnek vége. Újra az iskola falai untatnak minket. Otthon elmondtam Dumbledore új ötletét. Anyám mondhatni büszke volt, hogy ilyen lehetőséget kaptam, de apám... Apámtól nem vártam sokat. A szokásos rideg válaszain kívül nem számítottam másra. Nem is igen foglalkoztam vele.

Soha nem értettem egyet azzal, amit csinál és a velem, kapcsolatos céljaival. De ezzel most a legkevésbé sem foglalkoztam. Holnap újból kezdődik a tanítás, na meg persze a próbák. Nem akartam megint Granger közelében lenni. És nem azért mert félek tőle, mert egyáltalán nem. De még mindig nem tudom hova tenni. Mellette olyat érzek, amit nem lenne szabad, ami nem helyes. A szünetben is folyton ezen kattogtam és persze a híreknek erről a részéről mélyen hallgattam. Nem lett volna túl előnyös, ha többet tudnak.

Sokat győzködtem magam, hogy az érzéseim nem valódiak és hogy csak a színdarab miatt van, de ez az elmélet hamar megbukott, hiszen már év elején is éreztem hasonlót, s talán régebben is. Na, igen. Ez volt az a rész, ami miatt teljesen elvesztem. Fogalmam sincs mit kéne tennem.

Már elég későre járt és már a klubhelységbe sem volt kedvem kimenni. Átöltöztem, majd befeküdtem a smaragdzöld paplan alá, ahol rekordidő alatt el is aludtam. Kifárasztott a folyamatos gondolkodás.

*pár héttel később*

A próbák újra szokás szerint zajlottak. Most éppen Hermione részét vettük. Azt a méregivós részt, így nekem most volt egy kis időm pihenni. Ahogy őt néztem, valami megmozdult bennem. Sokkal szebbnek láttam. Teljesen átszellemült a szerepébe. Minden érzelme kiült az arcára. És ez kifejezetten tetszett. Várj... Mi? Ezt komolyan gondoltam? Nem. Az nem lehet. A szörnyű igazság viszont, hogy tényleg tetszett, amit csinált. Aztán csend lett. A tanár elmondta a véleményét, az esetleges javaslatait. S, hogy ne keltsek feltűnést a róla alkotott új véleményemmel, inkább hazudtam.

- Szerintem elég gyenge volt. – szóltam közbe, és bármennyire is nehéz volt beismernem, de rosszul esett ezt kimondani.
- Komolyan! Csak ennyit tudsz kinyögni? Ez minden, amit hozzá tudsz fűzni? – akadt ki teljesen jogosan a Griffendéles. – Én a szívemet is kidolgozom, de te csak kritizálni tudsz másokat. – mondta most már ordítva.
- Sajnálom, én ilyen vagyok. – mondtam még mindig megjátszva magam.

Erre ő se szó, se beszéd kirohant a teremből.

- Mr. Malfoy, ezt most megmondaná miért kellett? – hallottam ismét a tanár hangját. – Most azonnal menjen utána és ajánlom, hogy ketten térjenek vissza, vagy vissza se jöjjön.

Feldúltan hagytam el a nagytermet. Mi az, hogy menjek utána! Talán elfelejtette, hogy ez az iskola egy labirintus, és hogy bárhová mehetett? Egy tippem szerencsére volt. Reméltem, hogy igazam lesz. Elindultam hát a Szükség szobája felé. Villám gyorsan szeltem a folyosókat, míg meg nem érkeztem. Az ajtó meg is jelent, amin azonnal be is mentem. Nem sok minden volt bent. Kevés fény világította meg az egyetlen ágyat, és a rajta összekuporodva rázkódó testet. Szörnyű volt azt látni, hogy sír. Méghozzá az én hülyeségem miatt. Pedig semmiről sem tehet. Halkan lépkedtem az ágy irányába. Mivel háttal feküdt, nem láthatott meg. Mikor odaértem hirtelen nem tudtam mit is kéne tennem. Ilyenkor általában elkerülöm a lányokat, de ezt vele nem tudtam megtenni. Óvatosan megérintettem a vállát, mire megrázkódott.

- Miért jöttél utánam? – szipogta mintha csak tudta volna, hogy én jövök. – Nem vagyok kíváncsi a további sértéseidre. Menj vissza. Engem meg hagyj végre békén. – szipogta enyhe indulattal.
- Ezt sajnos nem tehetem. – mondtam semleges hangon. A lelkemre kötötték, hogy csak és kizárólag veled mehetek vissza, így hát lénytelen leszel visszajönni velem.
- Hogy midre? – ült fel a szarkasztikus kérdés közben.
- Jól hallottad.
- Az előző kérdésemre viszont még mindig nem válaszoltál. Szóval miért jöttél ide.
- Már mondtam vissza kell vinnem téged.
- De miért? Miért nem tudsz egyszerűen visszamenni és azt mondani, hogy nem találtál sehol. – pattant fel az ágyról és kicsit távolabb lépett. Mire én is követtem.
- Azért mert... - nem tudtam mit mondjak. Ő kérdőn nézett rám, én pedig pár pillanatra ismét elvesztem barna szemeiben. Majd hirtelen folytattam.
- Nézd! Tudom, hogy nem egy bocsánatkéréssel tartozom. De hidd el az előbb egy szavam sem volt igaz. Az igazság az, hogy eszméletlenül tetszik, amit csinálsz. Tehetséges vagy. Ezt már az elején is láttam. – Léptem felé párat.
- Egyetlen okot mondj, amiért ezt most elhiggyem neked.

Igaza volt, semmi oka nincs, hogy higgyen nekem. Soha nem adtam rá okot. Most sem. És mivel nem tudtam mit mondani újból lépem felé egyet. Már nem akartam áltatni sem őt sem magamat. Képtelen vagyok bemesélni magamnak, hogy nem érzek iránta semmit. Hirtelen azon kaptam magam, hogy az ajkait fixírozom. Gyönyörű. Nem tudtam nem rá gondolni, hogy milyen könnyen az enyém lehetne. De nem akartam csak azért megtenni, hogy nekem jó legyen. Nem leszek önző. Vele szemben nem. Azonban képtelen voltam tovább játszani magam. Egy lépéssel előtte teremtem, megragadtam a derekánál és megcsókoltam. Nem úgy, mint akárki mást, úgy ahogy ő érdemli. Neki sem kellett sok. Szinte azonnal viszonozta. Nyakam köré fonta kezeit én pedig még szorosabban fogtam. Azonban levegő hiányában el kellet tolnom magamtól.

- Itt van az Egy okod. – ziháltam. Ő csak megszeppenve állt egyhelyben, mint aki nem tudja mi történt pár perce.

- Szóval akkor visszajössz? – és egy halvány mosoly kíséretében az ajtó felé biccentettem.

Ő csak egy aprót bólintott majd elindult én pedig követtem őt.

****

Köszi, hogy olvasod. :D
A kövi résszel lehet, hogy lesz egy kis csúszás, de igyekszem hozni :D
A véleményetekre továbbra is számítok. Nagy segítség.

Pusszantás ♥♥♥