HP: Hermione és Draco - Rómeó és Júlia másként

Tizenhatodik fejezet

Jézusom! A jó ég tudja mikor jelentkeztem résszel utoljára. Nagyon sajnálom. Valahogy sehogy sem volt jó és nagyon nem szeretem összecsapni a dolgokat amiken dolgozom, szóval nagyon lassan haladok mindennel...

Ha még velem vagy, és kíváncsi vagy mi bontakozik ki a történet következő részeiben akkor jó olvasát és jó szórakozást kívánok! 

*Draco's pov*

Végre itthon vagyok. Csend van és egyelőre nyugalom. Köszönhetően annak, hogy egyedül vagyok a kúriában. Ez remek alkalom volt számomra, hogy higgadtan végig gondolhassam, milyen magyarázattal fogok szolgálni apámnak. Bármikor haza érhetnek, és velük együtt elérkezik a pillanat, amit a legkevésbé sem várok. Ugyan már hozzászoktam apám kegyetlenségéhez, most valamiért ez mégis megrémített.
Nem kellett sokáig várnom. Amint megérkeztek tajtékzó dühvel rontott be a szobámba.
- Megmagyaráznád mégis mi a fészkes fenét képzeltél? – vont kérdőre azonnal. – Hogy gondoltad, hogy pont egy sárvérűvel!
- NE MERÉSZELD SÁRVÉRŰNEK NEVEZNI! – vettem a bátorságot és üvöltve a szavába vágtam.
- Mit merészelsz? – vágott vissza, majd csattant az első pofon.
Nem rendültem meg, hiszen nem az első alkalom volt, hogy apám kezet emelt rám. Csak az a szó fájt, amit Hermionéra mondott.
- Miért nem szóltál a szereposztásról
Nem akartam mondani, hogy anyám már régen tudott mindent, mert féltem, hogy esetleg baja esik. Hálát adtam Merlinnek, hogy jártas vagyok az oklumenciában, így ezek a gondolatok nem kerültek apám birtokába.
- Válaszolj! – Hasított a csendbe apám éles hangja.
- Talán kellett volna? Különben is, mit érdekel téged egy nyamvadt színdarab? – tettem fel a szerintem jogos kérdést. – Te úgy is csak beleszóltál volna az egészbe és tönkretette a boldogságomat.
- Ó! Szóval már véded is! Hát ez remek. Igazán csodálatos.
- Mert szeretem! – El sem hiszem, hogy kimondtam, de azonnal meg is bántam. Érkezett a következő pofon, majd néhány pillanat múlva kiviharzott a szobámból.

Így belegondolva viszonylag könnyen ment. A két pofont leszámítva...- gondoltam magamban. Ami valljuk be, nem volt nagy dolog. Rosszabra számítottam. Visszatérve gondolataimból hirtelen felindulásba gondoltam egyet és hopponálás segítségével egy pillanat alatt eltűntem otthonról. Számomra ismeretlen helyen találtam magam s csak a postaládán lévő névről tudtam hol is vagyok tulajdonképpen.
Még soha nem jártam itt és talán csak a véletlen műve, hogy pont Hermiónéék háza elött lyukadtam ki. Nyugodt léptekkel az ajtóhoz sétáltam, majd kopogtam. Az ajtót Hermione anyukája nyitotta ki. Mivel a dolog felkészületlenül ért, hirtelen zavaromban azt sem tudtam fiú vagyok e vagy lány.
- Őh! Jóestét! Bocsánat Hermione itthon van? – álltam a küszöbön, mint egy idióta.
- Kincsem, egy szőke fiú keres. – kiáltott hátra fordulva. Ekkor jöttem rá, hogy be sem mutatkoztam. Hogy én mekkora egy tuskó vagyok. – korholtam magam gondolatban. A színdarabból persze ismerhet, de kicsi a valószínűsége, hogy emlékszik rám.
Ekkor Hermione rohant felém nagy sebességgel.
- Draco! Hát te mit keresel itt? Nem mintha nem örülnék. Csak hát... - nem fejezte be a mondatot, de nem is kellett. Pontosan tudtam mire gondol.
- Jajj! – kapott a fejéhez a lány. Anya, Ő itt Draco Malfoy.
- Nagyon örülök Mrs. Granger. – fogadtam el a felém nyújtott kezet. Majd mosollyal az arcán beinvitált. Hermione a kezemnél fogva a nappali felé vezetett, miközben édesanyja eltűnt feltehetőleg a konyha irányába, mert pár perc múlva egy kis tálcán teát hozott, majd rakott le a kis asztalra velünk szembe, azután ős is helyet foglalt.

Már egy ideje beszélgettünk – legfőképp az iskoláról meg az azutáni dolgokról – és bár nagyon jól éreztem magam, mégis minél inkább terelődött a téma a színdarabra, én úgy lettem egyre feszültebb. De mint kiderült nem csak rám van hatással, mert mikor egy futó pillantást vetettem a mellettem ülő lányra észrevettem, hogy ugyan azon az érzésen osztozunk. Egy pillanatra mindannyian elhallgattunk. Az ajtó nyílására, majd csukódására lettünk figyelmesek, mert idő közben megérkezett Mr. Granger. Percekkel később ő is csatlakozott hozzánk. Ekkor egyből feláltam, hogy bemutatkozzam.
- Draco Malfoy. – mondtam, tanulva az előbbi esetből, majd elfogadtam Mr. Granger kezét. – Örülök a találkozásnak. – folytattam.
- Nem különben. – mondta mosolyogva, majd mindketten helyet foglaltunk.
- Csodálatos volt az előadás. – kezdte Mrs. Granger a témát mire egy pillanatra végigfutott rajtam az összes hideg. – Olyan gyönyörűek voltatok.
- Igen valóban lenyűgöző volt. – helyeselt a mellette ülő férfi is lelkesen.
Nem tudtam egyből válaszolni. Úgy kiszáradt a torkom, hogy muszáj voltam kortyolni a teámból.
- Köszönjük. – vette át a szót Mione, amiért rettentően hálás voltam neki. Mivel észrevette, hogy valami nagyon nincs rendben most rám nézett.
- Draco! Mi a baj? Amióta megérkeztél valami nem stimmel. Mi bánt? – Mogyoróbarna szemeivel olyan mélyen nézett a szemembe, hogy egy pillanatra elszégyelltem magam, hogy ennyire kiismerhető lettem. Nagyot sóhajtottam, majd miután egy aggodalmas pillantást vetettem a szüleire, aztán megszólaltam.
- Örülök, hogy elnyerte a tetszésüket, de azt hiszem ezzel nem mindenki értet egyet. – Mione pontosan tudta, hogy kire is gondolok – Legalább is apám egészen biztos vagyok benne, hogy nem osztozik a véleményükön. - Láttam, hogy ne teljesen értik, mire gondolok. Féltem belemenni a témába, ezért próbáltam rövidre fogni a dolgot. A többit majd legközelebb. Már hogy ha lesz legközelebb... Persze.

- Szóval... Igazából apámról van szó, vagyis hát főleg róla. – kezdtem neki a mondandómnak. Lehet, hogy ezt később megbánom. De most úgy érzem, megérdemlik, hogy tudjanak róla. Nagy levegőt vettem, majd folytattam. – A mi családunk nem éppen muglibarát. És akkor még óvatosan fogalmaztam. Apám egyenesen megveti a muglikat. Gyűlöli őket. De nem ő az egyetlen. Nagyon sok aranyvérű család vélekedik hasonlóképpen. És be kell, hogy valljam, nagyon sokáig én is igy gondoltam. Ez valamikor megváltozott. Hogy hol és mikor? Nem tudom. Talán mikor Hermione harmadikban úgy orrba vágott, hogy azt hittem eltörött. Meglehet, de ezt akkor még nem akartam beismerni és minden érzésemet ezzel kapcsolatban mélyen eltemettem. Még gondolni sem akartam rá. Rengeteget gyötörtem őt is – itt egy percre meg kellett állnom, mert a hangom remegni kezdett, Mione bátorításként megfogta a kezem, de nem szólt semmit – Ezt talán soha nem leszek képes megbocsájtani magamnak. Mégis sokszor azon kaptam magam, hogy ezeken a dolgokon gondolkodom, hogy mennyire értelemtelen is ez az egész. És a tanév kezdetére eljutottam arra a pontra, hogy eldöntöttem én ezt nem csinálom tovább. valahol mélyen legbelül mindig tudtam, hogy bármennyire is szeretnék megfelelni az elvárásoknak, a tradícióknak, soha nem lesz elég mindig több kell majd és mostanra lett elegem. A színdarab pedig megadta a lehetőséget, hogy véleményt nyilvánítsak a témával kapcsolatban és, hogy végre be merjem ismerni az érzéseimet. – Minden szavamat figyelmesen követték és valamilyen oknál fogva egy cseppet sem tűntek sértettnek vagy dühösnek, azért amiket tettem mind a lányukkal, mind pedig a hozzá hasonló társaimmal.
Szóba került még továbbá a sötét jegy az alkaromon és hogyan Mio kezére a bizonyos felirat. ha valamivel kapcsolatban kérdésük volt megpróbáltam válaszolni.
A mondandóm végére teljesen kimerültem és égtek a szemeim a könnycseppektől, amiket nem engedtem végigfolyni az arcomon.
- Én mindig hittem, hogy jó ember vagy – hallottam Hermione csöndes, lágy hangját. Csak túl makacs voltál, hogy lásd.
- Draco! Az, hogy ezt most elmondtad, egy hatalmas dolog. És bár nem vagy rájuk büszke, mégis nyíltan és őszintén beszéltél róluk. – mondta Mrs. Granger és egy lágy mosollyal nyomatékosította az elhangzottakat.
- Örülök, hogy a lányom mellett egy ilyen férfi van. Aki habár hibázott, és vannak rossz dolgok a háta mögött, mégis képes beismerni a hibákat és tovább lépni, hogy ez által egy jobb ember lehessen. Ami pedig édesapádat illeti, remélem, egyszer ő is rájön erre. – fűzte hozzá Mr. Granger.
Nem tudtam mit mondani. hogy lehet ennyi melegség ezeknek az embereknek a szívében? Főleg azok után, amit elmondtam. Ennyi most már tényleg nem tudtam megálljt parancsolni a könnyeimnek, így hát hagytam legördülni. Öröm és megkönnyebbülés könnyei ezek.

Beszélgetésünk végére majdnem leszállt az este. Indulnom kellett. Megköszöntem a vendéglátást, mert jobb helyeken ezt így szokták. Elköszöntem Hermionétol és a szüleitől majd amilyen gyorsan érkeztem úgy el is tűntem a szürkületben.