HP: Hermione és Draco - Rómeó és Júlia másként

Tizenötödik rész

Sziasztok!
Rengeteg sok kihagyás után (amiért nagyon nagyon szégyellem magam *elbújik az ágy alá*) végül megszületett ez a fejezet is. Úgyhogy rá is szabadítalak benneteket erre a csodának nem nevezhető valamire.
🤣🤣🤣
Jó olvasást!

Hermione:

Az úton visszafele a klubhelyiségig szerencsére nem találkoztunk senkivel, köszönhető ez annak, hogy még többnyire mindenki a nagyteremben múlatta az időt. A kövér dáma portréja előtt ég egyszer megölelt és egy gyors csókot nyomott az ajkaimra, majd eltűntem a portré mögött. Felmentem a szobámba és próbáltam elfoglalni magam. Kevés sikerrel. Semmi sem tudta tartósan megtartani a figyelmemet, túlságosan aggódtam Dracoért. Ismerve az apját sok jóra nem számíthat. És elmondhatatlanul rosszul esik, hogy ennyire tehetetlen vagyok. Félek, hogy Lucius kárt tesz a fiában.

Kb fél órán keresztül merengtem ilyen dolgokon, és nem tudom, mihez kezdhetnék. Megráztam a fejem, hogy elhessegessem ezeket a gondolatokat. Inkább fogtam a taláromat és sétálni indultam. Kiléptem a portrén és már a folyosók labirintusát róttam, mikor egy kéz ragadta meg a csuklómat. A történtek után kicsit túlreagálva a dolgot azonnal pálcát szegeztem az idegenre. Csak utána jöttem rá, hogy valójában Harry és Ron az.

- Hermione! Nyugi csak mi vagyunk. – szólalt meg védekező hangon Ron, mivel a pálcát az óta is az orrának szegeztem. Hirtelen nem tudtam, hogy megkönnyebbüljek, vagy legyek dühös, amiért nekik köszönhetően lábon kihordtam egy szívinfarktust. Az érzéseim valószínűleg az arcomra voltak írva, mert Harry folytatta. – Ne haragudj nem akartunk rád ijeszteni. Pedig kétség kívül sikerült... - gondoltam. De nem tudtuk merre vagy így elkezdtünk keresni. Merre voltál? – csatlakozott a beszélgetésbe vörös hajú barátunk is.

- Bocsi srácok, csak rettentően elfáradtam. Ez minden. – mondtam egy mosoly kíséretében.
- Semmi gond csak aggódtunk és mivel Malfoy sem volt a teremben és azt hittük, hogy most balhét akar most, hogy nem kell játszani a szerelmes gerlepárt. – vonta le a szerinte helyes következtetéseket Ron. Nem akartam egyből a közepébe vágni és azzal előhozakodni, hogy ez egyáltalán nem így van, így csak nyugodt hangon válaszoltam.
- Apropó szerep! Most van időnk beszélgetni és az idő is kellemes. Mit szólnátok, ha kiülnénk az udvarra kicsit?

A fiúk csak egyetértően bólintottak, majd megindultunk az udvar irányába. Leültünk egy kinti padra és mesélni kezdtem. Mindent. Az elejétől. Szinte minden egyes dalt hosszasan megvitattunk. Kinek melyik dal volt a kedvence, ki volt a kedvenc szereplő.
- Nekem a kriptás jelenet a méreggel. – mesélte Ron. – Ott olyan reménytelennek és elveszettnek tűnt minden, és ahogy előadtad. Eszméletlen volt.
- Kérdezhetek valamit? – vágott közbe Harry, és mikor ránéztem arca elkomorult egy pillanat alatt.
- Persze. – mondtam egyszerűen.
- Nem is tudom, hogyan kérdezzem. Szóval... Malfoy... Hogy tudtad ezt végigcsinálni vele? Minden balhé és civakodás nélkül? – próbálta értelmesen összerakni a mondatot.

Tudom mire gondolt és ismerem annyira Harryt, hogy tudjam, nem fogja csak úgy nekem szegezni a kérdést még akkor sem, ha nagyon szeretné. De rákérdezett. Elérkezett a pillanat, ami már olyan sokszor és sokféle képpen játszódott le a fejemben. Sóhajtottam egyet, majd belekezdtem.
- Szóval ez az egész még év elején kezdődött mikor visszajöttünk, és azóta rengeteg minden történt. Kicsi viták, beszólások ilyenek. Ezeket ti is tudjátok. De ugyanakkor azt is észre vehettétek, hogy ezek a dolgok szépen lassan megszűntek. És nem csak az van, hogy amíg a próbák voltak, addig elástuk a csatabárdot. Tényleg vége van, mert... Mert mi... Na, jó nem tudom máshogy elmondani, úgyhogy kimondom úgy, ahogy van. – itt kisebb szünetet tartottam, hogy össze tudjam magam szedni, és rávenni, hogy kimondjam. - Együtt vagyunk.

Kínos csend. Mind a ketten csak pislogtak hol rám, hol egymásra. Mindig is féltem attól, ahogy lereagálják a dolgot, de az, hogy ennyire csendben vannak kicsit megrémített.
- Kérlek, mondjatok már valamit. Akármit. – könyörögtem.
- Hát nem is tudom. – szólalt meg végül Harry. – Erre valóban nem számítottam. Da azok alapján, amit elmondtál most, és amit én is hallottam, úgy gondolom Draco megérdemel egy esélyt. Az, ahogy énekelt sok mindenre magyarázattal szolgált. A dalok nem hazudnak.

Csak egy boldog mosollyal tudtam válaszolni, mert egyelőre nem tudtam elhinni, hogy Harry ennyire megértse a helyzetet. Most a másik barátomra pillantottam, aki idő közben sikeresen megemésztette az új információkat és kicsit nyugtalanul vette tudomásul barátja álláspontját. Most tőle vártam választ.
- Biztos vagy ebben Hermione? – csak ennyit kérdezett, amire én csak egy határozott igennel válaszoltam. Semmi mást nem mondott csak tudomásul vette a döntésem.
Láttam rajta, hogy bántja a dolog, ahogy azt is tudom, hogy egy ideje Ron nem csak barátként gondolt rám. Emiatt kicsit rosszul éreztem magam, de bíztam benne, hogy idővel képes lesz túllépni ezen, és megbocsájtani, még ha nem is mondta, hogy haragszik.

Idő közben elkezdett sötétedni ezért úgy döntöttünk ideje lenne vissza menni. A visszafelé vezető utat teljes csendben tettük meg, de ez már nem az a kínos csend volt, hiszen mindent megbeszéltünk, amit kellett. Mikor visszaértünk elköszöntünk egymásról és felmentem a szobámba csomagolni. Két nap és indulunk haza. Már nagyon vártam, hogy láthassam a szüleimet. Elmondhatatlanul hiányoztak és hiába a bagoly posta egy ölelést nem helyettesít. Aznap este a szüleimre gondolva nyomott el az álom.

*
*
*
Nos  hát. Ez minden, amit ma nyújthattam nektek.😊  Remélem tetszett! Ha igen, nyugodtan dobj egy komit és mondd el mi tetszett illetve nem tettszett.
Csókollak benneteket!
♥♥♥