Az öt körzet/Monsta X ff./ JAVÍTÁS ALATT

2.3.fejezet

Bocsi, hogy így bepofátlankodok ide a történet elejére, de olyan egy hete találtam rá erre a zenére.❤
Ahogy elkezdtem hallgatni, olyan mélyen érintett, hogy kirázott tőle többször is a hideg és meg is ihletett írás szempontjából.😊❤
Hallgasátok meg, hiszen egy csodálatos dal! És nem is húzom tovább az időt, menjen inkább a sztori.😁

JiWoo POV

Nehezen teltek az első napjaim a Fő házban. Fekvésen kívűl mást nem is csinálhattam, meg nem is tudtam mást csinálni. Bénák voltak a lábaim és a hátamba egy aprócska kis mozdulattól is úgy bele nyilalt a fájdalom, hogy sokszor már sírni volt kedvem.

Ettem, feküdtem, szenvedtem és körülülbellül így teltek a nappalok. Néha bejött Kihyun boldogítani, Jooheon gyógyítani és Changkyun, meg vígasztalni.

Viszont az éjszakák se teltek jobban. Nem tudtam aludni a hátam miatt, na meg a lelkem miatt sem. Ha egy picit sikerült is el szunyókálnom, akkor könnyes szemekkel, ordítva a fájdalomtól ébredtem. Ilyenkor Changkyun mindig át jött hozzám a szobájából és velem aludt, hogy egy kicsit megnyugodjak, de sokszor ez se segített, aztán eltelt két hét.

Ahogy teltek a napok egyre rosszabb lett az állapotom. Lassan már nyelni se nagyon tudtam, a folyton hasogató hátamtól. Teljesen lefogytam és kiszáradtam. Állandóan romlottam egyre jobban és már csak a halálomat kívántam...

-Egyszerűen csak valaki döfjön a szívembe egy kést és ennyi. Mi olyan nehéz ezen?! - Kiabáltam Changkyunnal. Egyre elviselhetetlenebb vagyok. Tudom... De már elfogyott az energiám. Nem bírtam tovább.

-Nem Ji. Nem halsz meg. Helyre fogsz jönni! Érted? - Higgadtan, mégis egy kis érezhető éllel a hangjában intézte hozzám Changkyun szavait. Mindig meghallgat és elvisel, amiért nagyon hálás is vagyok, de én már úgy is halott halott számba tartozom. "Miért akar ennyire vissza rántani?"

-Miről beszélsz? A lelkem már halott, csak a testem van hátra. Halott vagyok...

-Ji! A legendák nem halnak meg soha! Ezt jól vézsd az eszedbe.

-Pfff... Na persze... Én legenda... Nincs is olyan már ezen a világon, hogy legenda... Két legenda volt ezen a világon. Apám és anyám, de a borzalmas emberi természet őket is elkergette innen. - Mondandóm végét szinte suttogva mondtam ki. Nem bírtam hangosabban beszélni a torkomban keletkezett gombóc miatt. Szemeimből könnyek kezdtek hullani. "Nincs is olyan már ezen a világon, hogy legenda..."

( Ezt a kis monológot egy jó barátomnak üzenem a leginkább, de másoknak is szól. És remélem ez a kedves barát rájön, hogy ő rá gondoltam. Szeretlek! Ne feledd!😘)
-Igen. Elmentek a szüleid, de te.... Te maradtál csak azért, hogy harcolhass. Lehet, hogy nem hallod, de mások könyörögnek neked, hogy harcolj. A nevedet kiáltozzák. Szeretnek és tisztelnek téged, mert bátor vagy. JiWoo, te egy igazi legenda vagy. Téged soha senki nem fog elfelejteni, mert már sokszor vesztetted véredet az ő életükért. Szereztél sebeket mások helyett. Nem adhatod fel! Legenda vagy! Hallod?! Legenda! - Egy időre el hallgatott míg magához ölelt, majd utolsó szavait a fülembe suttogta. - Az én legendám...

Kellemes borzongás járta át az egész testem. Lehet, hogy ő is... Ahogy én... Nem, ez lehetetlen, engem...

-Ne törd most ilyeneken a fejed, inkább állj talpra és erősödj, másokért, ahogy eddig is tetted. - Changkyun gondolat olvasó lenne? Honnan tudta, hogy mi jár a fejembe? Érdekes... De igaza van. Nekem most másra kell összpontosítanom. Meg kell erősödnöm. Fel kell keljek a padlóról és újra járnom kell(szó szerint😂).

Changkyun szentbeszéde után napokig csak türelmesen vártam. Aztán egy hónap után Jooheon elmondta, hogy most már elkezdhetjük a fizikoterápiát, de figyelmeztett arra is, hogy pokoli fájdalmaim lesznek. Először azt hittem, hogy ez semmiség, de tévedtem...

Adtak egy mankót, hogy azzal közlekedjek, amíg teljesen helyre nem jövök, de már azzal talpon maradni is borzalmas volt. A lábaimban a fájdalmat nem éreztem, de hátamban annál inkább. Az első használat alkalmával két perc után már fájdalmasan rogytam össze.

-Ji! Nyugalom, menni fog ez csak még az elején vagy. - Bíztatott Changkyun. Egész végig segített és bíztatott. Sokat jelentett számomra már csupán az, hogy itt maradt velem, de ő nem csak simán itt maradt velem. Mellettem volt és átölelt ha fájt valami. Önkénytelenül is beleszerettem.
Nem kellett volna... Borzalmas árat fizetett...

-Igen... Menni fog. - És ezzel a mondattal kezdtem el igazán küzdeni.

Megállás nélkül hajtottam, de ha Jooheon azt mondta, hogy "pihenés!" akkor pihenés volt. Nem ellenkeztem. Csak tettem amit mondott, mert bíztam benne. Nagyon jó orvos volt és türelmes, én is és Changkyun is összebarátkoztunk vele és sok mindent meg is tudtunk róla. Például azt, hogy pár évvel ezelőtt ő is hacolt terepen, de egyszer egy szörnyű sebet ejettek rajta, ami következtében majdnem meghalt, de Kihyun oppa megmentette és azóta orvos a Fő házban.

Kihyunnal is sokat beszéltem. Igaz, őt már jól ismerem gyerekkoromból. Sokat volt nálunk. Anya mindig azt mondta, hogy egy nagyon tiszteletre méltó ember, apa pedig azt, hogy okos és, hogy sok mindent lehet tőle tanulni. Tanultam is vele. Az iskolában sokszor nem ment a matek, meg a fizika és ezek megtanulásában ő segített a legtöbbet. Közel állok hozzá és ezért hívom sokszor oppának. Örülök, hogy a lábadozásomat nála tölthetem, de annak nem, hogy gyenge és sebezhető vagyok jelen helyzetben.

Mindent megteszek annak érdekében, hogy jobban legyek, de ez orbitális fájdalommal jár. Tornáztatom a hátamat és lábaimat, aztán járnom kell kapaszkodó segítségével. Egy darabig jól aludtam, de most megint rémálmok gyötörnek. Sikítozva kelek fel, minden éjjel.

-Shh... Ji... Semmi baj. Itt vagyok. - Csillapít Changkyun. Hogy bírja ő mellettem?

-Hmm... Azt hiszem, hogy... Hogy most már egy kicsit jobb.

-Akkor jó. - Mosolyodik el. - Itt aludjak veled?

-Igen! Kérlek. Melletted nem félek.

-Akkor mindenképp itt maradok. - Szorított magához még jobban.

-Köszönöm, hogy mellettem vagy.

-Ezt nem kell megköszönnöd. Te is mindig mellettem voltál a szükségben. Így... Én is ezt teszem.

Megmosolyogtattak szavai. Soha senki nem mondott nekem még ilyeneket. Még jobban elbújtam karjaiban és úgy indultam volna az álmok mezejére, de egy robbanás...

By.:Honeybabbe

Egy kicsit unalmas résszel jöttem tudom... De kell néha egy kis nyugi is és most semmi kedvem nem volt akciót belerakni.😅
Remélem attól még elnyeri tetszéseteket.😊❤

"Legends never die!"❤❤❤