Az öt körzet/Monsta X ff./ JAVÍTÁS ALATT

2.4.fejezet

JiWoo POV

Egy robbanás, mi akkor megölt valakit. Valakit, aki nekem fontos. Valakit, akit már hosszú ideje ismerek.

Jooheon Kihyunnal a karjaiban rontott be a szobába. Szemében a fájdalom tükröződött.

Kihyun véres ruházattal a karjában pihent. Légzése lassú volt, szinte már látni se lehetett.

-Egy bombázó rakétát küldött az épületre. Pont oda csapódott be, ahol ő volt. Egy repesz darab feltépte a lépét és... És most... Nem tudom, hogy mit tegyek... - Rogyott le a padlóra a doki. Eddig csak fájdalmas arcot vágott, de most zokogott és a könnyei szakadó esőként hullottak Kihyun testére.

Changkyun le döbbent. Mozdulni sem bírt. Én is csak megdermedve bámultan magam elé. Aztán mikor összeszedtem kicsit magam, kikászállódtam az ágyból és oda sétáltáltam a síró Jooheonhoz és haldokló Kihyunhoz.

-Szi..Sz..s..zz.ssz... Szia... - Szólt hozzám erőtlenül Kihyun. Rossz volt így látni. Ő egy erős ember és nem szabadna így véget érnie az életének.

-Ssshh... Ne beszélj! Pihenj. - Fogtam két kezem közé arcát. Mélyen a szemébe néztem, ezzel valami féle telepátiát teremtve köztünk. A tekintete elárulta mi mindent akarna mondani, de most túl gyenge ahhoz, hogy a fejében lévő mondatok útnak induljanak hallójáratainkba a száján keresztül.

-Jooheon. Biztos nem tudsz tenni semmi? - Kérdeztem reménykedve, hátha van valami féle remény.

-Én nem. A központi kórházban biztos tudnának rajta segíteni, de...

-De?

-Oda nagyon nehéz eljutni, mégha nincs is messze. Bárki ránk támadhat nyílt terepen és ellenséges csapatokkal is szembe kerülhetünk.

Jooheon szemében már semmi remény nem látszott. Teljesen feladta és lényegében már eltemette és gyászolta Kihyunt.

Csend ült ki a szobára. Megfagyott a levegő körülöttünk, ezzel meggátolva minket a szólni akarásra. Csak Kihyun nehéz légzését lehetett hallani.

Valami recsegés félét hallottam az ágy felől, majd azt veszem észre, hogy valaki az ujjait az enyémek köré fonja. Oldalra fordítottam a fejem és Changkyun elszánt tekintetével találtam magam szembe. Nem értettem mire ez a nagy fellángolás, csak elmosolyodtam tettén, aztán végre felszólalt.

-Én elviszem.

-Kit? - Kaptuk rá a dokival érthetetlen arcunkat.

-A Fő-t. Elviszem kórházba. Nem hallhat meg úgy, hogy meg se próbáltuk megmenteni az életét.

-Changkyun. Nagyon veszélyes. Meghalhatunk.

-Ti nem. Csak én és a Fő, mert ha ennyire ellenzitek, akkor sajnos muszáj lesz egyedül mennem.

Szavait megnevetettek. Hogy lehet ilyen hülye? De én így szeretem, meg amúgy is hozzá szoktam már ahhoz, hogy vannak lehetetlen ötletei. Olyanok, amik nem kicsit őrültségek, de azért hősiesek.

-Én veled megyek. - Szorítottam meg még jobban a kezét.

-Így kell ezt! - Kiállt fel az általában mindig csöndes fiú, ezzel nem csak engem, hanem Jooheont és a félkómában lévő Kihyunt.

-Ahj... Hihetetlenek vagytok. Akkor már én is megyek, mert amilyen lükék vagytok. Kell valaki aki védi a seggeteket. - Morogja el Jooheon. Örülök, hogy ő is elkísér minket. Egy csapat vagyunk és én bizony nehezen hagyom magára bármelyik csapattársamat is. Azt szeretem, ha egybe vagyunk és akkor is ott lehetünk, ha valaki megsérül vagy haldoklik.