Az öt körzet/Monsta X ff./ JAVÍTÁS ALATT

2.2.fejezet

JiWoo POV

Aki csak bírt, az rohant mint az őrült. Megállás nélkül, fáradtan szedtük a lábunkat a csapatom többi tagjával.

Ma reggel egy ellenséges csapat megtalálta a búvóhelyünket, ezért menekvésre kényszerültünk. Wonho egy pillanatig sem habozott akkor. Ahogy csak lehetett mindenkit kirángatott a helyről és utasított minket, hogy jobb ha menekülünk. Akár mekkora "gyilkológépek" is vagyunk, túl erővel szemben mint érünk?

Egy másodpercre hátra pillantottam futás közben és láttam, hogy MinHe és Minhyuk már nem bírják sokáig.

Changkyun még úgy ahogy áll a lábán és még közben Minhyuknak is segít.

Shownunak meg se kottyan a dolog, de azért látszik rajta, hogy ő is fárad.

Legelől Wonho halad. Hihetetlen mennyiségű ereje van ennek a férfinak. Mindig is csodáltam, hogy mikre képes. Nagyon erős, nagyon jó kondícióban van és nagyon jó a koncetráló képessége. Ilyen ember nem is létezik! Hogy... Hogy lehetséges ez?

Hirtelen egy süvítő hang töri meg gondolat menetem és megremeg a föld a talpam alatt. Gerincembe hirtelen kap a fájdalom. A lábaim elzsibbadnak és úgy hullok a földre. A nyomás hátamban elviselhetetlen. Torkom szakadtából ordítok az érzéstől, mi szinte vájja a gerincoszlopom.

-Ji! Kelj fel! Gyere! Kérlek! - Hallom meg hugom hangját. Próbálok megmozdulni, de egyszerűen nem megy. Valami láthatatlan erő lenyom, érzem. Letaszít és a földbe döngöl.

Már azt se látom, hogy mi folyik körülöttem. Minden sötét, csak a hangokat hallom, majd nem sokára már azokat se, mert besípol a fülem.

Valaki menyasszony pózba az ölébe vesz, ezzel hatalmas fájdalmat okozva nekem. Nem tudok kiáltani, szólni, hogy fáj, ne tegye. Csak szenvedek hangtalanul a sötétben. Magányos vagyok... Tudom, hogy kire van most a legnagyobb szükségem. Rá... Ő rá... Aki felé a szívem húz. "Hol vagy? Merre vagy? Miért nem ölelsz és zársz karjaid közé?".

~Idő ugrás~

Egy csöndes, besötétített szobában ébredek. Testemet puha párnák veszik körül. A gerincem még mindig rettenetesen fáj, bár már egy kicsit zsibbad is és emiatt nem érzem annyira, mint eleinte.

A fejem sajog, a csendes szoba ellenére a fülem még mindig sípol. Nagy nehezen, de felnyitom pilláim. Körbe nézek a helységben. Az orromig se látok a vak sötét miatt. "Tényleg jól besötítettek itt."

Megpróbálok felülni, de a hátam közepéig sem emelkedem, már vissza is esem a puha matracra. Újra megpróbálom, de ismét nem sikerül.

-Hahó! Valaki! Akárki! Teljesen kiszáradtam és csak egy kis vízre van szükségem. - Kiabáltam erőtlenül. Egyszer csak kivágódott az ajtó és egy Minhyuk és egy Minhe rohant hozzám és mint a kis gyerekek térdeltek le mellém.

-Olyan jó, hogy túl élted! - Ölelt át szorosan MinHe. Ugyan fájt az ölelése, még se akartam neki szólni. Semmi szükség rá, hogy aggódjon.

-Én is örülök, de hol vagyunk?

-Yoo Kihyun házában. - Teljesen lefagytam. "Mi? Kihyun oppánál vagyunk?"

-És... Mit keresünk itt? A többiek hol vannak? Ugye nem halt meg senki? - Rohantam le őket hirtelen megannyi kérdéssel, viszont válaszolni nem tudtak, mert az ajtón belépett Kihyun, mögötte Wonhoval és nem sokkal utánuk Changkyun is megjött. Csak Shownu nem volt itt a csapatból.

-Jobb lenne, ha nem beszélnél ennyit. Nem szabad megerőltetned magad. - Szólt rám egy ismeretlen srác, aki a sarokban lévő fotelen foglalt helyet. "Mmm... Mióta ülhet ott? Észre se vettem." - Elnézést! Még nem is mutatkoztam be. A nevem Lee Jooheon, a Fő ház orvosa vagyok.

-Chae JiWoo. - Nyújtottam felé erőtlenül a kezem.

-Tudom és ezt inkább ne csináld. Kérlek. Sok munkám van abban, hogy legalább minimális szinten tudsz mozogni.

-Miért? Mi van velem? - Néztem nagy szemekkel a körülöttem állókra, de választ senki sem adott. Csak lesütötték tekintetüket és a padlót kezdték bámulni. - Valaki válaszoljon! Mi történt velem? - Emeltem fel a hangom.

Egy darabig még néma csendben állt a szoba, majd Kihyun tekintetét rám emelte és belekezdett:

-Nem voltam ott, amikor az a bomba mellettetek robbant, de azt láttam, hogy milyen állapotba voltál, mikor idehoztak. Teljesen sápadt volt az arcod, magas volt a lázad és a ruhádat a hátadból szivárgó vér borította. Jooheon volt az, aki egyből belekezdett a kezelésedbe. Minden fontos vizsgálatot elvégzett és mint kiderült.... Egy kis időre béna lesz a lábad...

Szemeim tányér nagyságúra kerekedtek. "Nem. Ez nem lehet. Biztos csak egy vicc az egész...". Kínomban felnevettem. Mindenki csak értetlenül nézett rám.

-Nagyon vicces srácok, de hülyeségre nincs idő. Inkább menjünk a küldetésre.

Hirtelen pattantam ki az ágyból hatalmas vigyorral az arcomon, de a mosolyom hamar el is sápadt, amit erőtlenül lerogytam a földre. "Mi a... Tényleg lebénultam volna?".

Chankyun kapott el és rakott vissza az ágyaba. Sajnálkozón nézett rám. Arca meggyötört volt, gondolom a stressztől. Szemei bekönnyeztek, de nem sírta el magát. Inkább csak hátra lépett és oda küldte hozzám Jooheont, hogy tájékoztasson a dolgokról.

-Nem lesz gond JiWoo. Nem bénultál le örökre, csak egy kis időre. Itt maradsz a fő házban pár hónapig és meglátod, újra járni fogsz.

-Pár hóbapig? Pár hónapig?! - Akadtam ki. Szemeimből már patakokban folytak a könnyek. Most Wonho szólalt meg:

-Ji. Mi a többiekkel nem maradhatunk, de amikor majd csak tudunk, meglátogatunk. Rendben? - "Rendben? Mi az, hogy rendben?! Semmi sincs rendben.

-Nem maradnátok. Kérlek titeket! - Könyörögtem nekik, de ők csak bűnbánó fejjel meredtek maguk elé.

-Én maradok! - Szólalt fel Changkyun. -Szeretnék neki segíteni talpra állni és itt maradni vele. Szabad? - Nézett könyörgőn Wonhora.

Hoseok egy kicsit gondolkozott, majd bólintott egyett. Minhyukot és MinHet hívta, hogy kövessék, aztán már csak Kihyun, Jooheon és Changkyun maradt velem.

-Gyere Changkyun! Megmutatom, hol fogsz aludni. - Szólalt fel Kihyun és távozott társammal a szobából. Jooheon ott maradt velem és elvégzett pár vizsgálatot.

-Csak edzened kell és helyre jössz. Hidd el nekem! Tudom, hogy mit beszélek. - Nézett a szemembe Jooheon.

-Köszönöm.... - Suttogtam. Ő biccentett egyett és ő is elment, ott hagyva engem egyedül.

~Idő ugrás~

Eljött az este. A reggelt kivéve a nap unalmasan telt. Jooheon néha rám nézett, hogy minden rendben van e, meg néha Kihyun is bejött és elbeszélgettünk, de ezen kívűl semmi.

Az idő 22:56. Már rég aludtam, de egy rémálom miatt felriadok. Kétségbeesetten kapkodom a levegőt és nyöszörgök, mire Changkyun lép be a szobába. Oda rohan hozzám és a karjaiba zár.

-Ji. Nyugalom. Semmi baj. Shhh...

-Olyan.... Olyan szörnyű volt. - Kapaszkodok pólójába és zokogok.

-Tudom... Tudom... De már vége. Nyugalom. Shhh...

Nem sokára sírásom abba marad és szívem félelem miatti heves verése abba marad. Már csak a szerelem miatt ver. Nyálas tudom... De így van.

Miután Changkyun látta, hogy megnyugodtam, fejemre puszilt és épp távozott volna a szobából, de én utána szóltam:

-Changkyun... A-a.. Aludnál velem? - Tettem fel félénken kérdésem. Arcán egy meleg mosoly jelent meg.

-Persze. - Válaszolta és oda lépett hozzám. Felemeltem a takarót, hogy betudjon álá bújni, én pedig ő hozzá bújtam. Karjaiba zárt és nyugtatgatott.

-Bármikor itt maradok veled...

By.:Honeybabbe

Érzelmes, nyálas rész.... Tudom... De hát ilyen vagyok én.😅

Remélem tetszett nektek ez a rész, sokat munkálkodtam vele.

Pussz❤