James Potter és a Százak Pergamenje

A barát és az ellenség

Kicsit több, mint tizenegy év telt el azóta, hogy James megszületett, de Potterék boldogsága nemhogy nem csökkent, hanem kifejezetten egyre nagyobb lett. A házban időközben nem sok változás történt, leszámítva, hogy mindenhol a fiú cuccai voltak szanaszét dobálva.
Itt egy játékseprű, ott egy robbantós snapszli kártya. Valamint sok mozgó fénykép készült azóta, melyeken Potterék egyetlen csemetéje volt látható, sőt még egy portré is készült, amely őket, hármukat ábrázolta.

Minden reggel ugyanúgy indult. Euphemia Potter felkeltette férjét, majd elkészítette a reggelit. Közben kissé bosszankodva visszavarázsolta fia dolgait a helyükre. Aztán felment az emeletre, hogy felkeltse Jamest. Ez a nap is így indult.

- Jamie, kincsem, reggel van. Ideje felkelni – simogatta meg Euphemia a békésen szunyókáló fiú arcát. James csak ellökte a kezét és megfordult, hogy tovább aludjon. Euphemia ciccegve kihúzta a függönyt, James pedig nyögött egyet a hirtelen jött túl sok fény miatt.
- Gyere, kész a reggeli – fordult újra Jameshez a nő.
A fiú lassan a hátára fordult, aztán a másik oldalára, majd a hasára, végül pedig leesett a földre.
- Hogy te mennyit tudsz szenvedni – jegyezte meg nevetve az asszony. – Öltözz fel és gyere enni!
Azzal kiment a szobából.

James megforgatta a szemét és felkászálódott a földről. A nap hét ágra sütött, ezért úgy döntött, hogy az alsónadrág, amiben aludt, tökéletes öltözet lesz számára. Felvette szemüvegét az éjjeliszekrényről és kiment a kviddics poszterekkel díszített a szobából. A legtöbb poszter kedvenc csapatát, a Portree Primust* ábrázolta.

James a konyhába lépve megérezte a finom illatokat. Az asztal tele volt finomabbnál finomabb ételekkel. Boldogan lehuppant az egyik székre és enni kezdett.
- Mondtam, hogy öltözz fel! – szólt rá Euphemia, amikor megfordult és meglátta fiát, de hangja kicsit sem volt parancsoló.
- Felvettem a szemüvegem – mutatott az említett tárgyra.
- James!
- Egyébként pedig – tette vissza az említett a pirítósát a tányérra – apa sem öltözött fel – nézett az újság mögött megbúvó apjára, aki szintén egy szál alsónadrágban ült az asztalnál.
- Engem hagyj ki ebből – szólt ki a férfi az újság mögül.
- Borzalmasak vagytok – mondta Euphemia, de kicsit sem hangzott úgy, hogy valóban borzalmasnak gondolná őket. – Mi lenne, ha én is egy szál bugyiban ülnék asztalhoz?
- Apának biztos tetszene.
- James!
- Sajnálom, de nekem most mennem kell – mondta James, miközben felpattant a székről, mert úgy látta, ebből nem tud jól kijönni. – Megígértem a papának, hogy benézek hozzá, már régen jártam nála – magyarázta, miközben kihátrált a konyhából a nappaliba. – Sziasztok!

Azzal indult is volna tovább, ha nem botlik meg Groficiben. Grofici James krupja volt. A krupok Jack Russel Terrierhez hasonló állatok, annyi különbséggel, hogy villás farkuk van és a muglikkal szemben elutasítóak. James még hároméves korában kapta Groficit.
- Te is jönni akarsz? – kérdezte és felkapta az állatot. A kandallóhoz sétált, fogott egy marék hopp-port és így szólt: - A Kuckó!
Pár percig csak nézte, ahogy újabb, meg újabb helyiségek tűnnek fel a szeme előtt és mivel Grofici a kezében mozgolódott, jó párszor beütötte a könyökét. Végül a kruppal a kezében kiesett a kandallóból.
- Lám csak, vendégem jött – hallatszott egy reszelős hang. Henry Potter az évek alatt jócskán lefogyott és arca is sokkal ráncosabb lett.
- Szia, papa – köszönt James és elengedte Groficit, aki azonnal útnak is indult. James feltápászkodott a földről, kisöpörte fekete haját az arcából és vigyorogva ránézett nagyapjára.
- Miért nincs rajtad ruha, te gyerek?
- Meleg van – jelentette ki James, miközben igyekezett letörölni szemüvegéről a kormot.
- Valóban.

James levetette magát a kanapéra és körülnézett. Az volt a jó a Kuckóban, hogy igazán kicsi volt. Összesen három helyiség volt csak az egész házban. Egy fürdő, egy háló és egy olyan szoba, ami egyszerre volt nappali, konyha és könyvtár.
- Megjött már a leveled? – kérdezte Henry.
- Hjaj, papa, azt várom a nyár eleje óta, de semmi.

James már valóban nagyon régóta várta, hogy megérkezzen a levele a Roxfortból. De eddig mindhiába várt, nem kapott levelet. Az az egyetlen tény vigasztalta, hogy két varázslóbarátja közül még senki nem kapott levelet, szóval nem a levele keveredett el, hanem még nincsenek is levelek. James felpattant, ugyanis eszébe jutott, hogy aznapra találkozót beszélt meg barátaival.
- Mennem kell, papa!
- De hát még csak most jöttél. Mi sürgős dolgod van neked?
- Találkozóm van Daviddel és a többiekkel.
- Áh, David – bólintott Henry. – Az a kis varázslópalánta barátod, nem? Alice is ott lesz?
- Nem, ő nem jön – válaszolta James. – Grofici, megyünk! – kiabált az állatnak és beállt a kandallóba, Grofici boldogan odafutott hozzá és hagyta, hogy felvegye.
- Azért lehet egy tanácsom, te gyerek? – kérdezte Henry.
- Mondjad.
- Öltözz fel!

James megforgatta a szemét és eltűnt a tűzben. Otthon felsietett a szobájába, és gyorsan magára rángatott egy piros pólót és egy térdnadrágot. A lépcsőn lefele menet összefutott Euphemiával, aki a tiszta ruhákat vitte fel a szobájába.
- Jamie! Olyan vagy, mint a szélvész. Hova rohansz egyfolytában?
- Lemegyek a faluba. Mára megbeszéltünk egy találkozót a többiekkel – hadarta és már rohant is tovább. Az előszobában gyorsan felvette a cipőjét, és útnak indult.

Godric's Hollowhoz egy kis, fás ösvény vezetett a házukból. Pár perc alatt el is érte a falu szélét és nézelődve sétált tovább. Kisgyerekek játszottak a kertes házak udvarában, kamaszok sétálgattak csapatokba verődve, asszonyok mentek a boltba, néha pedig egy-egy autó haladt el az úton.
James elkanyarodott balra, így a patakhoz vezető úton ment. A folyónál szoktak találkozni barátaival. A társaságból csak ő és David voltak varázslók, a többiek mind muglik voltak, ettől függetlenül James nagyon kedvelte őket. Először nem igazán akart velük barátkozni, mert félt, hogy nem fogják őt befogadni, hiszen ők együtt jártak iskolába – David kivételével –, ő pedig magántanuló volt. De végül jó barátok lettek.

Az egész úgy kezdődött, hogy egyik délután Euphemiával lementek a játszótérre, amikor James hatéves volt. James tudta, hogy ők ismerik már egymást, látszott, hogy össze vannak szokva, ráadásul az iskoláról is beszéltek. Aztán a fiú egyre közelebb és közelebb merészkedett hozzájuk. Épp azon gondolkodott, hogy megszólítja őket, amikor a csapat egyetlen lány tagja odament hozzá és megkérdezte, hogy lenne-e kedve velük játszani, mert ők csak hárman vannak, de a játékhoz kéne még egy ember. James úgy tett, mintha igazán megfontolná a dolgot, de végül persze belement. Aztán másnapra megbeszéltek egy találkozót. David pedig időközben csatlakozott hozzájuk.

A pataknál már mindenki ott volt.
- James! - kiáltotta Justin. Justin mosolygós, vöröses hajú, kissé naiv fiú volt. – Már azt hittük, nem is jössz.
- Úgy ismertek, mint aki kihagy egy találkozót? – kérdezte, miközben zsebre dugott kézzel odasétált hozzájuk.
- Simán kinézem belőled – közölte Emil, mire James csak megforgatta a szemét.
Emil szeretett mindenkivel ellenkezni.
- Na, mi a terv mára? – kérdezte James.
- Fogjunk békát! – indítványozta Rowena.
- Békát? – kérdezett vissza Emil.
- Igen. Tudod, a patakparton sok béka van – mutatott a lány a folyóra.

Amíg Emil és Rowena elkezdtek veszekedni, James Davidre pillantott. A fiú szomorkásnak tűnt. James mellélépett és megkérdezte:
- Baj van?
David aprót bólintott.
- Nagy baj?
David ismét bólintott. James a még mindig vitatkozó párosra és Justinra nézett („Békát akaroook!"). Nem úgy nézett ki, hogy a vitának egyhamar vége lesz („A békák undorítóak!"), így James karon ragadta Davidet, és elindult vele vissza a faluba. Az első padra, amit megláttak, leültek. Pár percig csendben ücsörögtek egymás mellett, aztán David megszólalt.
- Nem mehetek a Roxfortba.
James teljesen megdöbbent.
- Micsoda?! – kérdezte és felpattant a padról. – Nem... Miért?
- Elköltözünk. Amerikába. Az Ilvermornyba fogok járni. – David hosszú szünetet tartott. – Apa szerint itt valami nem oké. Azt mondja, rossz előérzete van, nem akarja, hogy itt maradjunk.

- Az eltűnések miatt, igaz? – kérdezte James rövid gondolkodás után.
Néha-néha ugyanis volt hír arról, hogy egy varázsló, vagy boszorkány örökre eltűnik. Rendszerint olyanok, akiknek a szülei muglik voltak.
- Egyre gyakrabban hallani az eltűnésekről – bólintott David. – De nyaranta néha majd hazajövünk. Úgy, egy hétre.
- Egy hétre? – akadt ki James. – Egy hétre? – ismételte. – De hát az semmi.
- Az semmi – bólogatott David.

James nem nagyon tudta elképzelni az életét David nélkül. Hatéves koruk óta ismerték egymást. Azóta pedig egyfolytában a roxfortos életüket tervezgették.
Először egy bálon találkoztak. Mindketten hivatalosak voltak egy karácsonyi összejövetelre, amit az egyik varázslócsalád rendezett. Ők voltak ott ketten gyerekek, így kénytelenek voltak összehaverkodni, ha nem akarták a felnőttek unalmas beszélgetését hallgatni. Aztán kiderült, hogy ugyanabban a faluban laknak, így attól foga gyakran találkoztak is. Ez idő alatt David lett James legjobb barátja, mert bár Justin, Emil és Rowena igazán jófejek voltak, velük nem lehetett olyan dolgokról beszélni, amiknek közük van a varázsvilághoz.

- Mikor indultok? – kérdezte James rövid idő után.
- Augusztus végén.
James David szemébe nézett.
- Akkor ki kell használnunk az időt.

Sokat beszélgettek és nevettek. Órákon át, szinte szó esett mindenről. Aztán amikor elkezdett besötétedni elindultak hazafelé. Épp a kereszteződésnél jártak, ahonnan másfelé kellett menniük, meghallottak egy hangot maguk mögött.
- Nicsak, Potter és a hülye kis barátja.
James megforgatta a szemét és megfordult. Herbert Chorley, a mamlasz mugli állt a járdán csatlósaival együtt és Jameséket néztek.

- Chorley, meghálálnám, a bamba képed máshol mutogatnád.
James nem igazán tudta, hogy a fiú mért szemelte őt ki, bár hosszas töprengés után arra jutott, hogy ő volt az első, akit meg tudott különböztetni másoktól, így újra, meg újra rászállt, nem tanulva a múlt hibáiból, ugyanis a kis csatáikból mindig James került ki nyertesként. Hiába volt Chorley nagyobb és erősebb, James fürgébb, okosabb és varázslóbb volt nála. És bár a varázserejét szándékosan nem tudta még irányítani, az vészhelyzetben sosem hagyta cserben.

- A helyedben nem lennék ilyen nagyra magammal, Potter!
- Megismételnéd? Nem értettem tisztán, túlságosan elvonta a figyelmem a szád bűze. Néha moshatnál fogat, mert mindjárt ide hányok – vigyorgott James.
Miután szép lassan leesett Chorley-nak James mondata, a fiú nagyon dühös lett.
- Nekem még akkor is jobb. Az én anyám legalább nem öreg – vágott vissza a fiú.
- Az én anyám nem öreg – felelte James ingerülten. Az kicsit sem zavarta, ha valaki őt piszkálja, de a családjára egy rossz szót sem lehetett mondani.
- Dehogynem. Simán lehetne a nagyanyád is. Olyan ronda, minta a bék...
Chorley hirtelen hanyatt esett, és nem is bírt felállni, akárhogy próbálkozott. A haverjai eleinte segíteni akartak neki felállni, de akárhogy próbálkoztak, nem jött össze. Ettől annyira megijedtek, hogy elfutottak. James közelebb sétált Chorley-hoz hozzá és fölé hajolt.

- Szállj le az anyámról – sziszegte.
- Nem! – kiáltotta Chorley, miközben láthatatlan béklyók között vergődött, amelyek a földhöz láncolták őt. – Az anyád egy vén banya! Egy...
A mondatot nem tudta befejezni, James ugyanis ráugrott, és teljes erővel ütni kezdte a fiút.
- James! – kiabálta David és megpróbálta lerángatni barátját Choley-ról. James azonban tovább püfölte a fiút. Aztán valaki hirtelen a hónaljánál fogva felemelte, ő pedig még utoljára belerúgott Chorley-ba.

Amint a lába újra földet ért, szembefordult bosszúja meghiúsítójával.
- Szia, apa – mosolygott ártatlanul. – Mi szél hozott erre?
- Mit műveltél azzal a szerencsétlen fiúval? – kérdezte az apja. Chorley-nak időközben sikerült felpattanni és vérző orral elfutni.
- Szerencsétlen? – kérdezte hitetlenkedve James. – Ő kezdte az egészet!
- Nem érdekel, ki kezdte.
- De jött, beszólt, aztán meg elkezdte szidni az anyámat. Ezt nem tűröm! – kiabálta.
- De igenis tűröd – emelte meg Fleamont is a hangját. – Hagyod, és mész tovább.
- Persze, akkor meg jön utánam.
James elbúcsúzott Davidtől és édesapja társaságában zsörtölődve hazament.

Otthon Euphemia épp a vacsorát főzte, amikor Jamesék hazaértek.
- Sziasztok! Nahát, hazafele összefutottatok? Sikerült venned kenyeret, Fleamont? Neked milyen napod volt, Jamie? Mindjárt kész a vacsora, üljetek csak le – hadarta boldogan, aztán feltűnt neki, hogy senki nem válaszol a kérdéseire. – Mi történt? – kérdezte aggódva.
Fleamont Jamesre nézett, hogy meséljen, James azonban konokul hallgatott, így apja szólal meg helyette.
- James verekedett.

- Merlinre! Nincsen semmi baja? – kérdezte Euphemia, és gyorsan letette a fakanalat, majd fiához sietett, hogy megvizsgálja.
- Nincsen. Ha pontos akarok lenni – mondta Fleamont –, akkor nem verekedett. Csak ő ütött, őt nem ütötték.
- Hála a jó égnek – ölelgette meg Euphemia Jamest.
- Mia!
Mrs Potter rájött, hogy férjének mi nem tetszik, szóval gyorsan elengedte fiát.
- Oh... Öhm... És mégis miért vertél meg valakit? – kérdezte számon kérőnek szánt hangon, de nem igazán sikerült neki.
- Szidták az anyámat – motyogta James.
- Engem?
- Te vagy az anyám, nem? – nézett James Euphemiára, mire a nő mosolyogva bólintott.
- Mia! Most meg kéne büntetnünk – jelentette ki Fleamont. – Megvert egy fiút.
- Oh... Jó. Jamie... James. Ma nem kapsz vacsorát! – jelentette ki az asszony.
- De ma a reggelin kívül nem ettem semmit.
- Tényleg nem evett – nézett a nő a férjére.
- Jó, akkor... vegyünk el tőle valamit – javasolta Fleamont, mire a felesége bólintott.

Rövid tanácskozás után rájöttek, hogy nem nagyon tudnak elvenni semmit sem Jamestől, mert már vagy nem használja a dolgait, vagy pedig nem nagyon hatná meg, ha pár napig nem tudná használni.
- Rendben. Akkor szobafogság – közölte Fleamont ellentmondást nem tűrő hangon. Megegyeztek, hogy ez tökéletes lesz a hiperaktív fiuknak, bár James ezzel nem nagyon értett egyet. Amúgy is össze akarta írni, hogy mit visz magával a Roxfortba és elő is akarta készíteni ezeket a holmikat, az pedig egész napos feladat lesz. De inkább nem szólt erről a szüleinek, csak leült és csöndben megvacsorázott.


__________
Megjegyzés: * A Portree Primus a Kviddics Évszázadaiban van említve. Először én magyarosítottam, azonban a könyvesboltban beleolvastam az újfajta kiadásba és abban így szerepelt – ha emlékeim nem csalnak:D