Csak Te meg Én... És ő (Larry Stylinson) ♤befejezett♤

38. rész

Harry Szemszög

Már két hónapja annak, hogy Doncasterbe jöttünk. Nem terveztem ennyit, itt lenni, de hát a sors közbeszólt. Miután lebetegedtem Louis családja szigorúan megtiltotta, hogy amíg beteg vagyok, hazautazzunk, utána pedig egyszerűen nem akartak elengedni minket, és ugyebár én jó kisfiú vagyok, így a leendő anyósommal és apósommal nem vitázok. Kacagtam fel magamban, eme gondolatra. De miket is beszélek? Egészen biztos vagyok benne, ha nem várnám Louis gyermekét, már rág eldobott volna magától. Véleményem szerint egyedül a most 26 hetes csöppség az oka, hogy Boo mellett maradhatom, s ezért örökké hálás leszek a kisfiamnak. Elvégre Lou egy híresség, én pedig egy senki. Lányok ezrei vágynak rá, minden korosztályból. Kedvére válogathatna közülük, neki mégis mellettem kell maradnia, hogy ne essen csorba a hírnevében. Egy híresség sem akarhatja, hogy egy nap az legyen benne az újságokban, felcsináltak egy nőt és aztán azt a lányt magára hagyták a gyermekkel. Louis soha nem fogja megkérni a kezem önszántából. Szinte biztos, hogy már az újságok is megírták, hogy van valakije és gyermeket vár, így muszáj lesz elvennie az illetőt. A könnyeim lassan folynak végig az arcomon. Nem törlöm le őket. Azon cseppek helyére, melyek már lepottyantak az arcomról, újak pótlódnak. Éppen úgy, mint a hírességek „szerelmi" életében. Elveszítenek egy partnert, kettőt lépnek, s máris van más valaki helyette. Halk sírásomat felváltja a hangos zokogás, mire Jay ijedt arccal toppan be a fiával közös szobánkba, ahol már egy hete egyedül alszom.

- Harry? Mi a baj, drágám? – kérdezte, miközben szorosan átölelt.

- Miért? – nyugodtam meg egy kicsit.

- Mit miért? – nézett rám kérdő tekintettel, s látszott rajta, egyáltalán nem érti, miről beszélek.

- Mi-miért te-teteti, ho-ogy sze-ret? Az interjúkon még megértem, de előttem mi-miért?! - zokogtam fel hangosabban.

- Mégis miről beszélsz Hazzy? Louis szeret. Mindennél jobban szeret téged és a bábátokat. Nem csak megjátsza ez az igazság. – nemlegesen ráztam a fejem.

- A-akkor sem hi-szem el. Soha, so-soha n-nem f-fog úgy sze-szert-ni engem mi-mint én őt. – szipogtam.

- Te nagyon szereted a fiam, igaz? – bólogattam – Mondd, ha szereted, miért nem bízol benne?

- É-én bízom be-ne.

- Akkor miért kételkedsz az érzéseiben? – nemlegesen megráztam a fejem, azt állítva „Nem tudom". De ez nem igaz. Tudom miért nem hiszem el. Mer akkoriban Ő is ezt mondogatta.