Halálos Jóslatok

7. Fejezet

Nem telt sok időbe, hogy hazaérjek. A lakásba lépve azonban nem találtam ott Tommy-t, így telefonom után kezdtem kutatni. Amint meglett, rögtön hívtam is. Kicsengett, de egy perc elteltével se vette fel. A hangposta jelentkezése után kinyomtam a hívást, de azonnal újra tárcsáztam. Második próbálkozásom már sikeresnek bizonyult.

-Halló? – a telefonba azonban egy idegen hang szólt bele.

-Ki maga? Miért van magánál Tommy telefonja? És hol van a legjobb barátom? – hadartam el kiabálva a kérdéseimet.

-Sajnálom, de azt hiszem téves számot hívott – a hang rideg volt, borsódzott tőle a hátam.

-Az lehetetlen. Tegnap is ugyanezen a számon beszéltem vele. Mit csinált a legjobb barátommal?

Nem érkezett válasz, egyszerűen csak rám csapta a telefont, ami kiborított. „Tuti, hogy miattam került bajba Tommy" – futott át agyamon a gondolat. Ideges voltam, nem is kicsit. A lakásban repkedni kezdtek a tárgyak, akárcsak előző nap, amikor anya nem vette fel a telefont. Először csak kisebb dolgok, könyvek, vázák, a távirányitó és néhány tányér a konyhából. Idegességem fokozódásával azonban nagyobb tárgyak is megmozdultak. A nappali átrendeződött, és sikerült a tévét is összetörnöm. De abban a pillanatban az érdekelt legkevésbé. Valaki kopogott az ajtón, mire egy vázát repítettem oda.

-Cathy, minden rendben van? – érkezett az aggódó kérdés az ajtóból. A hang viszont nem ahhoz tartozott, akit most vártam.

-Igen, Mrs. McCartney, minden a legnagyobb rendben van – hangom csöpögött a gúnytól, és most egy tányér landolt az ajtón.

Mrs. McCartney anya egyik barátnője volt, én azonban sose ápoltam vele különösebben jó viszonyt. Valamiért soha nem volt túlságosan szimpatikus.

-Cathy, bemegyek.

-Nem jöhet be! – kiáltottam és egy szék repült az ajtó elé. Pechemre azonban összetört az is, így nem szolgálhatta a célt, ami miatt oda akartam rakni.

Az ajtó nyílt, én pedig a szobámba teleportáltam, hogy ne lásson meg a nő. Nem akartam már több embert kiborítani a mai nap folyamán.

-Te jó ég, mi ez a felfordulás? – hallottam a döbbent kérdést. – Mit fog szólni anyukád, ha hazaér?

Na itt telt be végleg a pohár. Nem törődtem a hirtelen rám törő fejfájással és a képek hadával sem. Egyszerűen elborította az agyamat a vörös köd. Nagyon jól tudtam, mit mutatnak a képsorok. Engem, amint... „Nem, ezt nem tehetem. Ha most megölöm, akkor gyilkos leszek." – ébredt fel hirtelen agyam józanul gondolkodó fele. A utolsó pillanatban megállítottam a levegőben a kést, amit... Észre se vettem, hogy mikor indítottam útnak Mrs. McCartney felé. Pontosan a szívébe repült volna, ha egy másodperccel is később térek észhez.

-Mrs. McCartney – szólaltam meg kissé bizonytalanul -, anya már nem fog hazajönni.

Anya egykori -talán legjobb- barátnője, csak meredt az előtte lebegő késre, mintha bármelyik pillanatban újra útnak indulhatna. Kissé fejbe ütöttem magam, majd a földre ejtettem a konyhakést.

-Ez... Te... - és már megint kezdődik. – Mi vagy te?

-Sajnálom, Mrs. McCartney, de erre a kérdésre nem tudok, és nem is akarok válaszolni. Két nap alatt két számomra nagyon fontos személyt vesztettem el – kezdtem megint egyre dühösebb lenni, ugyanis az előző rohamom még nem csillapodott le teljesen. – És ha most megbocsájt, szeretném megmenteni a legjobb barátomat.

-Így már érthető, miért nem jön haza Britney – hangjából csöpögött az utálat, de mindeközben félt is tőlem. – Ha egy ilyen szörny lenne a lányom, én is inkább elhagynám.

Minden egyes szavát tisztán hallottam, mégsem akartam felfogni őket. „Anya, kérlek ne nevezd Mrs. McCartney-t többé a barátnődnek. Hallottad, mit mondott, igaz? Mondd, hogy hallottad!" – fohászkodtam anyához, bár tudtam, hogy úgyse hallaná, hisz még a Földön van. A düh azonban elemi erővel kerekedett rajtam felül, de most se egy „ártatlanon" vezettem le, pedig igenis megérdemelte volna. Inkább elindultam a szobám felé, végig hátrálva, hogy követhessem szemeimmel Mrs. McCartney-t, amint elhagyja a házat. Amint az ajtó zárult, úgy robbant ki belőlem minden: szomorúság, magány, düh és gyilkolás. Röviden, a lakásban lévő összes porcelán tányér millió darabra robbant. És ezt a pillanatot választotta valaki, hogy ismét kinyissa a bejárati ajtót.

-Cathy, minden rendben? – jött bentebb Tommy anyukája. – Nem tudod, hogy Tommy merre van? Nem veszi fel a telefonját se.

Könnyes szemekkel felnéztem rá és megráztam fejemet, mert jelen pillanatban semmit se szerettem volna jobban, csak azt, hogy minden a régiben legyen. Csak ez sajnos már nem lehetséges.

-Te jól vagy? – váltott át kicsit. Továbbra is aggódó volt, de már miattam. – Nem sérültél meg?

-Nem, jól vagyok... Vagyis fizikailag. És... Én... Vagyis miattam robbantak szét a tányérok. Mert...

-Tudom, Cathy, semmi gond. Anyukád elmondta nem is tudom már mikor. Keressük meg Tommy-t, rendben? – kedves volt velem, pedig nagyon jól tudta, hogy mire vagyok képes. Hogy akár meg is ölhetem. – Na, gyere – nyújtotta felém kezét, amit elfogadtam és felhúzott a földről.

-Azt hiszem, tudom hol kereshetnénk először – jelent meg fejemben néhány, nem túl biztató kép. Tommy ki fog nyírni, ha ezt megtudja.

Sziasztok! Megérkeztem az új fejezettel. ^.^ Remélem tetszeni fog, mert talán kicsit... Nem is tudom, nekem kicsit fura rész lett. De ahogy jönnek a dolgok, úgy írom le az adott érzelmi állapotomban. De azért remélem, hogy tetszeni fog nektek. ^.^