Halálos Jóslatok

13. Fejezet

Míg Mary a papírokat töltötte ki, addig Tommy-t bevitték egy kórterembe, ahova követtem őket, be azonban nem engedtek hozzá. Leültem hát az ajtó mellé és vártam, hogy Mary is odaérjen, hátha vele együtt bemehetek. A folyosó nagyon csendes volt, annyira, hogy a gondolataim egyszerűen nem hagytak nyugodni. Most, hogy bosszút álltam, nem tudtam, mi legyen ezután. Megígértem anyának is, hogy meglátogatom még, mielőtt véget vetek Jo életének, és még arról is megfeledkeztem. Fejemet a falnak döntöttem, csak bámultam a plafont, és vártam, hogy valami jel érkezzen. Hát érkezett is.

-Cathy – hallottam meg anya hangját. – Köszönöm.

-Anya? – pattantam fel a földről. – Hol vagy? Miért nem látlak? Miért...?

-Köszönöm, kicsim.

Nem láttam, csak a hangját hallottam. Az fájt az egészben a legjobban, hogy nem is tudtam rendesen elköszönni tőle. Visszaültem inkább az ajtó mellé, fejemet pedig térdemre hajtottam.

-Cathy, minden rendben? – hallottam meg magam mellől Mary hangját.

-Nem tudom. Annak kéne lennie, mert Tommy jól lesz, anya pedig végre el tudta hagyni a Földet. Most már odafent van. De mégse érzem úgy, hogy minden rendben lenne.

-Minden rendben lesz – guggolt le elém Mary, fejemet pedig felemelte, hogy ránézzek. -Gyere, nézzük meg, hogy felkelt-e már.

Bólintottam, felálltunk a földről és bementünk a szobába. Egyedül Tommy volt bent, de még aludt, csak a gépek csipogását lehetett hallani. Rosszul esett ott látni, infúzióval a karjában, gépekre kötve. Ha nem jött volna utánam, nem történik meg, ami megtörtént.

-Én azt hiszem... Inkább haza megyek – fordultam is ki a szobából.

-Ne... Menj... Kérlek... - hallatszott egy erőtlen suttogás az ágy felől.

Visszafordultam hát, odasétáltam mellé, de nem tudtam mit is tehetnék. Nem akartam fájdalmat okozni neki, így igazából az ölelés szóba se jöhetett. Vagyis szó sem lehetett volna róla, ha Tommy nem húz le magához. Lényegében ráestem, mert hirtelen nem is tudtam reagálni a cselekedetére, így azonnal fel is akartam emelkedni róla, de nem engedett.

-Ne hagyj itt. Kérlek – hangja továbbra is nagyon halk volt, de nem is vártam többet. Nem rég kelt fel altatás után. – Köszönöm.

-Mit?

-Mindent.

-De miattam történt minden. Miattam lőttek meg.

-Csak maradj csendben, és szenvedd magad ide mellém, mert ez már kezd nagyon fájni – nevetett fel fájdalmasan.

Azonnal teljesítettem, amit kért... Vagyis addig eljutottam, hogy felálljak róla, mert akkor megszólalt Mary.

-Szólok az orvosnak, hogy felkeltél. Cathy, addig hagyd még pihenni.

Nem is maradt bent Mary tovább, azonnal elsietett, hogy megtalálja az orvost, aki... Hát gondolom megműtötte Tommy-t. Én csak kínosan álldogáltam az ágy mellett, nem tudtam mit csináljak. Az nagyon kellemetlen lett volna, ha a doki úgy lép be a szobába, hogy Tommy mellett fekszek az ágyban, de mellette állni meg nekem esett rosszul. Olyan volt, mintha nem simogathatnám meg a saját kutyámat. Ami mondjuk nincs, de most ez mindegy.

-Tommy, hát felkelt – lépett be az orvos a szobába, mire egy halk sóhaj szakadt ki belőlem. – Kész csoda ez a lány, hogy ilyen gyorsan behozta. Hol is volt pontosan, amikor meglőtték?

-Nem tudom, hol voltam, mert nem ismerem a helyet – szólalt meg Tommy kissé rekedten. – Valahol a hegyekben.

-Körülbelül egy órányi autóútra voltunk innen, doktor úr – adtam meg a választ.

-És mégis hogy hozta ide olyan gyorsan?

-Teleportáltam.

A doki szemei tányér méretűre kerekedtek, de nem kérdezett vissza, gondolom látta rajtam, hogy én igenis komolyan beszélek. Valami azonban hirtelen megcsillant szemeiben, amit nem tudtam hova tenni. Érdeklődés lehetett, de a betegesebb fajta. Miért is mondtam ezt el neki? – fordult meg fejemben. Volt egy rossz érzésem a dokival kapcsolatban, megmondani azonban nem tudtam volna, hogy mi is az. Mary-vel kimentünk a szobából, amíg az orvos megvizsgálta Tommy-t, aztán amikor távozott, visszamentünk.

-Na, mit mondott? – kérdeztem azonnal.

-Egy hét múlva hazaengednek, de annál korábban semmiféleképp sem – érkezett a válasz.

-Olyan szörnyű barátnak érzem most magam.

-Mert az is vagy – nevetett fel Tommy, hangjában azonban hallottam, hogy csak viccnek szánta.

-A humorod egyáltalán nem sérült, úgy látom – mosolyodtam el én is aznap talán legelőször.

-Még szép, hogy nem. Abba biztosan belehaltam volna.

Csak megforgattam szememet, mellé léptem és leültem ágya szélére. Jól esett volna, ha mellé feküdhetek, de nem akartam neki fájdalmat okozni. Végül azonban csak az ágy szélén maradtam, és úgy beszélgettünk. Az idő sokkal gyorsabban telt, mint addig bármikor, és már csak az tűnt fel, hogy Mary egy nővérrel beszélget, majd bólint valamire és visszajön hozzánk.

-Cathy, a nővér azt mondta, mennünk kell. Nem engedett már több időt – mondta egész halkan, a szobában azonban mégis minden szava visszhangzott. – Tommy, holnap is jövök mindenképp. Hozzak majd valamit?

-Csak a telefonomat, légyszi. Cat, te pedig kérlek, járj be suliba. Nem akarok lemaradni – intézte hozzám utolsó mondatait.

-Rendben. Bár nincs sok kedvem hozzá.

-Kérlek – nézett rám kiskutya szemekkel, aminek egyszerűen nem tudtam ellenállni, így végül bólintottam.

-Aludj jól, Tommy. Holnap délután majd jövök – álltam fel az ágyról, majd hosszas gondolkodás után végül egy puszit adtam arcára. – Szia.

Meg se vártam Mary-t, inkább kimentem a kórház épületéből, csak kint álltam meg, hogy gondolkozzak.

Ezt meg mégis mi a francért csináltam?

Huh, hát el sem hiszem, hogy újra itt vagyok ezzel a történettel. Annyi minden történt az elmúlt időszakban... De túl vagyok a legtöbbön, úgyhogy most már be fogom tudni fejezni ezt a történetet. Remélem azért van még olyan, aki követi a szereplőket, és nem vagyok velük egyedül. ^.^