Halálos Jóslatok

14. Fejezet

Nagyon hamar eltelt az az egy hét, én pedig ahogy megígértem Tommy-nak, egész héten bent ültem az órákon, aztán délután vittem neki a jegyzeteket. Nagyon örült neki, hogy nem szegtem meg az ígéretemet, azonban minden délutáni látogatásom alkalmával szóba hozta a baleset napján este történt dolgot. Azt az apró puszit, amit adtam neki. Én pedig egyszer se tudtam megválaszolni, hogy miért is tettem. Még magamnak se tudtam választ adni rá, pedig nagyon gondolkoztam az okán. De, ami megtörtént, azon változtatni már nem lehet, bárhogy is szeretnénk. Bármennyire is szeretnék, nem tudok utazni az időben, hogy néhány dolgot meg nem történtté tegyek.

Az egy hét hamar eltelt, bár az órákon ülve egyáltalán nem úgy éreztem. Szerencsére azonban eljött a nap, amikor végre kiengedik Tommy-t a kórházból. Szerintem én sokkal jobban örültem neki, mint ő maga.

-Már azt hittem, soha nem telik el a hét – beszéltem tök felesleges dolgokról, amíg támaszt nyújtottam neki, hogy az autóig kiérjünk. – El nem tudod képzelni, milyen unalmas volt suliban lenni?

-Annál nem lehetett unalmasabb, mint hogy én itt voltam bent és nem tudtam az ég világon semmit se csinálni – nevetett fel Tommy, majd kicsit meggörnyedt, még mindig nem gyógyult meg eléggé a hasán lévő seb ahhoz, hogy fájdalom nélkül tudjon nevetni. – Kérlek, ne mondj semmi vicceset. Még mindig fáj.

Szemeiben könnyek csillogtak, de az istenért se engedte volna végig csorogni őket az arcán, inkább megdörzsölte szemét, aztán folytattuk utunkat a kocsihoz. Odaérve nagyon óvatosan beült az anyósülésre, én pedig mögé. A volánnál már Mary várt minket indulásra készen.

-Tommy, kötsd be magad, kérlek – nézett rá édesanyja. – Nem akarom, hogy valami történjen veled. Te is Cathy, rád is vonatkozik minden.

Mindketten csak bólintottunk, majd becsatoltuk a biztonsági övünket, így már indulásra készen voltunk. Mary indította az autót, és néhány perccel később már a kórház közelében se voltunk. Ennek mindannyian nagyon örültünk, én azért, mert visszakaptam a legjobb barátomat, Mary azért, mert így már biztonságban tudhatja a fiát, Tommy pedig egyszerűen azért, mert végre kiszabadult a vegyszerszagú börtönből.

-Végre kényelmes ágyban aludhatok. Esküszöm, hogy jobban fáj a hátam már, mint a seb.
-Szerintem az elmúlt héten annyit tudtál pihenni, hogy most nem fogsz tudni. Bár téged ismerve... Vegyük úgy, hogy nem is mondtam semmit – nevettem fel. Tommy akár a fél életét képes lett volna átaludni, ha lett volna rá lehetősége, most pedig minden adott volt számára.

Nem tartott sokáig, hogy a kórházból hazaérjünk, a kocsitól viszont feljutni a harmadikra kicsit nehéz volt. Tommy-ék épületében ugyanis nem volt lift, ahhoz nem volt elég magas, meg már nagyon öreg is volt. Így maradt a lépcső, más lehetőség hiányában. Elég sokszor meg kellett állnom legjobb barátommal, hogy kifújja kicsit magát, és enyhüljön a fájdalom a hasában. Nem volt számára a legjobb a sok lépcsőzés.

-Kibírnád, ha felteleportálnánk? – már csak egy emelet maradt, amit meg kellett volna másznunk, de láttam rajta, hogy inkább ott maradna, minthogy még egy lépcsőfokot megmásszon.

-Muszáj leszek, mert nem bírom tovább – szorította meg kicsit jobban a sebet, tette következtében pedig pólóján megjelent egy apró, vörös folt. – Azt hiszem, ez nem lesz jó – mosolyodott el keserűen, nekem pedig egyetlen kép villant fel fejemben, de inkább látni se akartam. Nem volt a terveink között, hogy ő a közel jövőben meghaljon.

-Na, gyere akkor, felmegyünk, aztán újra kötöm azt a sebet, nehogy baj legyen belőle – emeletem át karját a vállamon, majd a lakásuk nappalijára koncentrálva a következő pillanatban már ott voltunk. – Most szépen ülj le a kanapéra, én pedig hozok kötszert és fertőtlenítőt.

-És anyának is szólj, jobb, ha ő is látja, hogy mi történt – nézett rám kimérten, hogy biztosan megcsináljam, amit kért.

-Rendben, de nálam is benne volt, hogy szólok neki – mosolyogtam rá.

-Akkor minden rendben. Menj azért a kötszerért, mielőtt össze vérezek valamit a pólómon kívül.

Bólintottam, majd siettem is a konyhába, hogy Mary-nek szóljak, és megtudjam, hogy pontosan hol is vannak a sebellátós dolgok. A konyha azonban üres volt, pedig egészen biztos voltam benne, hogy azt mondta, amikor jöttünk fel, hogy főzni fog valamit. Vállat vonva indultam tovább következő állomásomra, ami Tommy szobája lett. Ott se volt senki, csak az a szép rend, amit még én hagytam odabent, amikor egy hete Mary és én hazajöttünk.

-Mary, merre vagy? – kiáltottam el magam, amikor az ő szobájában se találtam.

-A vendégszobában – érkezett a válasz, mire egyből indultam is oda.

-Kellene egy kicsit a segítséged. Tommy sebe valószínűleg egy kicsit felszakadhatott, újra kellene kötni.

-Azonnal megyek is.

Fél órával később már mindent a helyére is pakoltunk, a kötszereket a kis fürdőszobai szekrénybe, a használt és véres gézt és fáslit a szemetesbe, Tommy-t pedig az ágyába, hogy pihenjen. Eléggé megviselte, amíg le tudtuk hámozni róla az orvosok által felrakott kötést, ugyanis a géz teljesen bele ragadt az idő közben lassan alvadó vérbe. Se Mary, se én nem szívesen vettük le azokat a gézlapokat, de Tommy ragaszkodott hozzá, és folyamatosan hajtogatta, hogy kibírja, csináljuk nyugodtan. Így lett végül az egészből az, hogy mire készen lett a friss kötés, legjobb barátom izzadságban úszva és teljesen kimerülten ballagott el szobájába, hogy aludjon egyet.

-Szerintem megütöm azt az orvost, amelyik nem jól varrta össze a sebét – jelentettem ki a konyhában állva. – Nem tudta volna rendesen elvégezni a munkáját?

-Nyugodj meg Cathy, nem segít Tommy-n, ha most idegeskedsz. Ha pedig megpróbálnál megütni egy orvost, akkor azzal csak a rendőrségen kötnél ki.

Mary-nek teljesen igaza volt, de egyszerűen nem tudott nyugodni hagyni a dolog, így valamit mindenképp tennem kellett. Beszaladtam a vendégszobába, ami már az enyémként funkcionált az elmúlt időben. Előszedtem az egyik spirálfüzetemet és egy tollat, aztán gyorsan egyetlen mondatot firkantottam rá jó nagy betűkkel. Majd teleportáltam a Tommy-t műtő orvos irodájába, és otthagytam a lapot egy darab megmaradt véres gézlappal együtt az asztalán.
"Legközelebb jobban figyelj a betegeidre!"

Sziasztok! Tudom, hogy ezt a történetet már nagyon régen folytattam, de most hoztam nektek egy új részt. Ez az utolsó előtti. Még egy epilógus szerű fog érkezni. Remélem tetszett nektek, és kellően jó befejezést kapott.