I got no regrets

Tizenkilencedik fejezet

(...) sok erős gyötrelmet tűrt a szivében,

menteni vágyva saját lelkét, társak hazatértét.

Csakhogy nem tarthatta meg őket, akárhogy akarta:

mert önnön buta vétkeikért odavesztek a társak.*

Vége.

A tisztáson hosszú sorokban, hevenyészett hordágyakon hevertek a holttestek. Mindegyiket fehér leplekbe bugyolálták, ezzel rejtve el, milyen szörnyű halált haltak - elég volt a tudat is azoknak, aki rájuk néztek. Megint mennyi ember odaveszett, még a Jaeger kölköt is majdnem elvitték, és mit nyertek?

Még egyszer, utoljára végigtekintett egykori egységének tagjain, akik nem is olyan rég még bátran néztek szembe mindennemű veszéllyel, most pedig hidegen és élettelenül feküdtek a lábai előtt.

Magára hagyta őket - pont úgy, mint akkor régen.

Vajon ha nem így tesz, akkor változott volna valami? Még most is élnének - vagy ő is velük halt volna?

Nem tudta. Ahogy Eren-nek is mondta: soha se tudta, helyesen dönt-e. Csak meghozta a döntéseit, a legjobbakat, amik tőle tellettek és remélte, hogy nem bánja meg.

A zsebébe gyűrte a Petra kabátjáról levágott szárnyas emblémát, majd maga mögött hagyva az elhunytakat, az élőkre kezdett figyelni - egy bizonyos személyt keresett, de nem találta.

Hol lehet? Vajon jól van - vagy már ő is...

- Megsérültél? - A kérdésre felkapta a fejét: Erwin állt mellé. Az arcáról semmilyen érzelmet nem lehetett leolvasni, de mintha pár óra alatt éveket öregedett volna.

- Azt hiszem, eltört a bal bokám - felelte, majd finoman megmozgatta az említett testrészt. Fintorogva hagyta félbe a mozdulatot: belehasító fájdalom jelezte, hogy a feltételezése helyesnek bizonyult.

- Keresnéd kéne egy orvost, hogy bekösse.

- Majd - felelte kitérően. - Hol van Cassandra? - A kérdést ugyanolyan hangszínben tette fel, mint amilyenen korábban is beszélt, de érezte, hogy egyre hevesebben zakatol a szíve.

- Az egyik orvosi szekérnél, egy sebesültet segít ellátni - mutatott előre a parancsnok. Ahogy követte az ujját, valóban meglátta a távolban kuporgó, vörös hajú alakot. A megkönnyebbüléstől még a bal lábában tomboló fájdalomról is megfeledkezett, ahogy elindult a lány felé.

........

Cassandra pókerarcot erőltetve magára nézett végig a tisztáson, ahol egyre csak nőtt és nőtt a hullák száma. Egy idő után feladta, hogy összeszámlálja őket.

Megint mennyi veszteség, és szinte semmit sem sikerült elérniük..

A levegőnek vér, könny és gyász szaga volt, alig bírt lélegzethez jutni. Ahogy tisztásra tekintett, szinte groteszknek érezte azt a különbséget, ami a napsütötte, zöld füves rét és a véres, felhalmozott holttestek között húzódott.

Mikor néhány elhunytban felismerte Levi egységének tagjait, olyan heves rosszullét fogta el, hogy el kellett fordulnia, nehogy térdre esve öklendezni kezdjen. Mellette Kowalski sápadt arccal megtántorodott, mikor észrevette, hogy Petra is a halottak közt van.

Levi-t nem látta sehol - ennek nem tudta, hogy örüljön, vagy inkább legyen ideges - lehet, hogy már ő is...

Victorio, mintha olvasott volna a gondolataiban, gyengéden átkarolta a vállát.