I got no regrets

Második fejezet

Már alkonyodott, amikor elérték a Maria falat.

- Három van belőlük - magyarázta Cassandra egy kopott térképen mutogatva, amit a kocsi padlóján terített ki. Isabel izgatottan figyelte: most látott életében először felszíni térképet. - Mi most itt vagyunk - mutatott a legszélsőre - , a Maria falnál. Utána jön a Rose és a Shina. Utóbbi mögött áll a főhadiszállás, ha holnap jó időt megyünk, estére megérkezünk. Egyébként ott él a király és a nemesek nagy része, ez meg a proli körzet, de itt is akadnak nemesek, a kevésbé sznob fajtából; én is itt nőttem fel...

- Te nemes vagy? - kapta fel a fejét Isabel.

Cassandra bólintott.

- Nem mintha számítana; szerintem az egész csak kivagyiság kérdése. A titánok így is, úgy is megesznek, akár nemes vagy, akár nem. Mint a szüleimet...

- MEGÉRKEZETT A FELDERÍTŐ EGYSÉG! - hallatszott be a tömeg kiáltása. A lány enyhén elsápadt.

- Sikerrel jártak? Mondja, előrébb jutottunk, hogy legyőzzük őket?

- Hány embert akarnak még feláldozni hiába?

- Mikor látják be, hogy semmit sem érnek?

- A FIAM! MOCSKOS CSÜRHE, HOL VAN A FIAM? HOL VAN MILÁN?!

Cassandra felpattant.

- Kováčik anyja - motyogta maga elé. Mintha kötélen húzták volna, ment a kocsi bejáratához és kilépett.

- Anderson altábornok - rohant oda hozzá az apró termetű, törékeny nő. Barna haja ziláltan röpködött keskeny, ráncos arca körül. - Hol van a fiam? Mi történt vele?

A lány nyelt egyet - a torkát sírás fojtogatta.

Most nem sírhatsz, hallod? Szedd össze magad, majd ha megszálltok, és egyedül leszel, kibömbölheted magad, de most légy erős!

- Sajnálom, asszonyom - felelte rekedten. - Lucas kadét megszegte a parancsot, nekitámadt egy titánnak ... Kováčik őt akarta védeni, de mindketten odavesztek. Őszinte...

Nem tudta befejezni - a kis termetű asszony olyan erővel pofozta fel, hogy megtántorodott és eleredt az orra vére.

Nem érte be ennyivel. Szabályosan nekiesett és ütötte-verte, ahol érte. Cassandra könnyedén lerázhatta volna magáról, mégse tette. Az asszony közben torkaszakadtából ordított.

- Te rohadt szuka, miért nem mentetted meg?! Te miért maradtál életben és ő miért halt meg? A fiam, az egyetlen fiam...

Végül két katona fogta le az őrjöngő nőt, aki addigra már csak összefüggéstelenül hadovált; az arca eltorzult, a szájából nyáleső záporgott. Már évek óta nem volt beszámítható, de most, az utolsó, még élő gyermeke halála a maradék józan eszét is elvette. Cassandra tehetetlenül elfordult.

- Menj vissza a helyedre - súgta neki Erwin; nem látta, mikor állt mellé: kicsit kezdtek összemosódni előtte a dolgok.

A lány némán engedelmeskedett.

- Cassie-chan, vérzik az orrod - Isabel aggódva méregette. A lány szinte automatikusan emelte oda kezét; közömbösen figyelte az ujjain lévő vérfoltot, mintha nem is hozzá tartozna.

- Tch! Töröld meg a képed kölyök, csupa mocsok vagy - dobott az ölébe Levi egy patyolat tiszta zsebkendőt. Olyan tiszta volt, mintha még sose használták volna - vagy mindennap többször makulátlanra súrolták volna.

Ez kicsit felrázta a melankóliájából. Felvette a kendőt, ledörgölte a már alvadó vért az arca alsó részéről és a fejét hátradöntve az orrára szorította.