I got no regrets

Hetedik fejezet

Nem értette magát, és a lányt sem, akihez egyre inkább kötődni kezdett - az pedig veszélyes dolog, csak fájdalommal járhat. Nem eshet ismét ebbe a hibába, mert a vége eddig mindig ugyanaz lett: magára maradt. Nem is akart többé elköteleződni senki mellett, tanult a leckékből; tudta már, hogy a legjobb önként megszabadulni mindentől, amit fájna utána elveszteni.

Majdnem sikerült is.

Egyik társával se alakított ki semmiféle kapcsolatot: együttműködött velük, mert muszáj volt, az életben maradás feltétele, de ha tehette, került mindenkit. Egyedül a vörös hajú altábornok-lányka egysége próbálkozott meg néha azzal, hogy szóba elegyedjen vele, de ezek a kísérletek egy köszönés és pár sablonos: "Szép napunk van, nem?", "Hogy vagy?" után megrekedtek; a többiek alkalmazkodtak hozzá, és nem törődtek vele.

Erwinnel egyfajta kölcsönös tiszteleten alapuló viszonyt épített fel; eleinte gyűlölte őt, de lassanként be kellett látnia, hogy aki igazán hibás, amiért a barátai meghaltak, az ő. Ő és a titánok. Tudta, hogy a bűntudat egy életen át elkíséri, és ha valamennyire le akarja küzdeni, csak egyet tehet: annyit kell megölnie ezekből a dögökből, amennyit csak bír - másrészt pont a gyűlölt ellenfele volt az, aki rávilágított akkor valamire: nem tudhatta, mi fog történni. Szóval lehet töketlen és nyalogathatja a sebeit, de attól még semmi sem fog változni: Isabel és Farlan meghalt, neki pedig küzdenie kell tovább. "Levi, te is jössz!" Nem kérte, nem kérdezte, még csak nem is parancsolta - kijelentette, mint tényt.

Így lett végül pont azzal az emberrel a legszorosabb a kapcsolata, akit nemrég még utált, akit meg akart ölni - nem, akit meg kellett. Addigra az már sokkal többről szólt; nem pusztán azért akarta megtenni, mert felbérelték, hanem színtiszta ellenszenvből.

Hallgatott Erwinre, valamennyire még tisztelte is, de semmi több; vele szemben is tartotta a távolságot, mint bárki mással.

Cassandra viszont teljes csőd volt.

A reggeli gyakorlat után nézte, ahogy a lány a kadétjaival üldögél a fűben, és valamelyikük szokás szerint ökörködhetett, mert nagyon nevetett: a mosolytól szinte felragyogott az arca, és érezte, hogy a szíve felmelegszik, pedig már régóta halottnak hitte magát belülről.

Hogy tud így nevetni? Annyi mindenen átment már ő is: emberek haltak meg a szeme láttára, az egész élete felfordult: hogy képes rá?

Az egész lány egy rejtély volt előtte: nem értette azt sem, miért nem képes távol maradni tőle. Százszor eldöntötte már, hogy nem megy fel többet esténként a toronyba, nem beszél vele többet, de hiába: szinte percre pontosan mindig megjelent, és a kölyöknek még azt is sikerült elérnie, hogy olyanokat osszon meg magáról, amiket soha senkinek nem mondott el. Utóbb nem tudta felfogni, miért csinálta.

A fiatal nő megérezhette, hogy nézik, mert hirtelen feléje fordult; felismerve őt, lágy mosolyra húzta a száját és odaintett; szinte automatikusan viszonozta a gesztust. Más volt ez a mosoly, mint az előbbi vigyor: ugyanolyan szívből jövő reakció volt, de valahogy mégis másként élte meg. A lány zöld szemei felragyogtak tőle, neki meg valamiért egy nagyon régi emléke ötlött fel. Ahogy már korábban Cassandrának mesélte, nem sokat tudott felidézni a gyerekkorából, vagy az édesanyjáról, de ahogy most a lány ránézett, abban hasonlót látott, mint amit az anyja tekintete sugallt felé egy másik életben: színtiszta, önzetlen szeretetet.

A büdös francba!

Időközökben a kölyök már ismét a barátaira figyelt; a gyenge őszi napfény megcsillant vörös haján, szinte lángra gyújtotta.

Akkor értette meg; hirtelen jött a felismerés, majdhogynem fejbe vágta. Ráeszmélt, hogy teljesen mindegy, milyen a haja vagy a szeme színe; nem az volt a legfontosabb, hogy milyen szép az arca vagy megkapó a bájvigyora. Már korábban is megjelentek benne ugyan halovány érzések, amikor a katonalány megvédte Isabelt, vagy később, mikor zokogva találtak rá, esetleg amikor álmatlanul és szenvedve összefutott vele a folyosón, de az igazi fordulópont nem ezekhez kötődött. Ami miatt képtelen volt elszakadni tőle, az ahhoz a szörnyű naphoz kötődött, amikor elvesztette Isabeléket. Az eső vadul tombolt körülötte, de semmit nem fogott fel belőle, ahogy az egész világ is elmosódni látszott. Csak arra eszmélt fel, mikor Erwin megszólította.

Bár még nem teljesen volt ép eszénél, amit a férfi akkor elmondott neki, az örökre az emlékezetébe vésődött; ahogy az is, amit utána a lány a fejéhez vágott - éles hangja szinte kitépte félig-meddig katatón állapotából. Csak meredt rá, ahogy állt felette: a szeméből ugyanazt a gyászt és veszteséget olvasta ki, mint ami őt is emésztette - a különbség az volt köztük, hogy amíg ő a földön fetrengett, addig a nő talpon volt, bár látszott, mekkora fájdalmat okoz neki sérült bal lába; a ruhája tocsogott a vértől, ahogy az arca egy része is, de mindez nem számított, mert amit kiadott magából, az teljesen letaglózta.

Elias meghalt, felfogtad?! Meghalt, mert engem akart megmenteni! A barátom volt, a legjobb barátom, és most már nincs többé! De mielőtt elment, megfogadtam, hogy nem adom fel, küzdök tovább. Szóval, felőlem te azt csinálsz, amit akarsz, de én folytatom a harcot.

(...) Ha élni akarsz, akkor gyere vissza velünk.

Ő pedig döntött.

Erwin volt az, aki akkor és ott támaszt nyújtott neki és felállította; a lány pedig az, aki segített neki talpon maradni.