I got no regrets

Huszonnyolcadik fejezet

- Jutottál már valamire? - intett a fejével Levi a gyengélkedő ajtaja felé; mögötte Eren nyomta az ágyat, lassan már egy hete. A láza továbbra sem ment le, jórészt zaklatott álomban fetrengett, csak időnként nyöszörgött egy-két szót, aztán rögtön vissza is süppedt az öntudatlanságba. Hanjival és Victorióval épp az előbb néztek be hozzá; a fiú mellett Mikasa őrködött éjt-nappallá téve, és meg se hallotta azt az intelmet, hogy neki is pihennie kellene.

A szemüveges nő fáradtan csóválta a fejét.

- Nem - közölte szűkszavúan. - Olyan, mintha.... - kezdett motyogni maga elé, amit a két férfi nem értett. - Mindegy, folytatom a kutatást - jelentette ki hangosan. - És veletek mi van?

Bár senki nem hozta szóba, mégis nyílt titok volt, hogy a hadnagy és az altábornok csúnyán összekülönböztek; ha másból nem, hát abból, hogy az elmúlt napokban a férfit nem lehetett elviselni, ahogy felpaprikázott, pattanásig feszült idegekkel járt-kelt; az emberek többsége igyekezett kerülni, hogy összefusson velük.

Levi ingerülten felmordult.

- Ami eddig - konkrétan látni se akar. Mikor aznap hazamentem, egy ládában már kivágta a ház elé a fontosabb holmijaimat, egyértelmű célzásként, hogy takarodjak a faszba. Azóta nem is láttam - mi van vele? - faggatta Victoriót; a kérdésre a másik hadnagy nyúzott képpel vállat vont.

- Most már járkál fel-alá, bár kicsit még fájlalja a lábát. És ideges. Nagyon ideges - a minap megkérdeztem, hogy van, mire leüvöltött: "Mit gondolsz, hogy vagyok, bassza meg?!" Téged egyszer sem hozott szóba, és mi sem mertünk beszélni rólad, de látszik, hogy folyton ez jár a fejében.

- És a gyerek? - firtatta Hanji; Levi vágott egy fintort.

- Legalább őt még nem tiltotta el tőlem. Sőt, ő küldi hozzám. Ugyan beadott neki mindenféle mesét, hogy "apa azért nincs most otthon, mert...", de nem hülye a Tökmag, rájött, hogy valami nagyon nincs rendben, és arra is, hogy én basztam el. Még ki is oktatott a kis szaros! "Anya nagyon mérges rád, kérj tőle bocsánatot!" Pofám leszakad...

- Szakadhat is! - csattant fel a barna hajú nő; Victorio riadtan próbálta csitítani, de a felesége lerázta magáról a kezét. - Ne nyugtatgass! Te meg elgondolkodtál már azon, hogy teszed ezt jóvá? - esett neki Levi-nak. - Bár ha én lennék a helyében, nagyon kéne teperned, hogy ezt elfelejtsem...

- Figyelj, ember, még nincs minden veszve! - szakította félbe Petrocelli, mielőtt Hanji teljesen belelovalta volna magát az indulataiba. - Tudom, hogy most szar az egész, de nézd a jó oldalát!

- Az is van? - húzta fel a szemöldökét a férfi.

- Hogy a viharba ne! Először is: nem az összes holmidat dobálta ki, csak a legszükségesebbeket. Ergo, nem úgy tervezte, hogy örökre kirak onnan. Másodszor: finomított verzióban sem mondta el az igazat a gyereknek, csak húzza az időt. Harmadszor: még mindig hordja a jegygyűrűjét. Lehet, hogy olyan dühös rád, amilyen még soha, senkire sem volt, de attól még továbbra is fontos vagy neki és nem mondott le rólad. Meg fog bocsátani.. - Váratlanul elhallgatott. Mikor a másik kettő kérdőn nézett rá, a folyosó vége felé intett. Cassie közeledett feléjük, bal lábára erősen sántítva. Mikor meglátta, kik ácsorognak a szoba előtt, ahova éppen igyekezett, megtorpant, aztán, mintha mi sem történt volna, ment tovább.

- Mi ez a gyászos hangulat, meghalt valaki? - kérdezte erőltetett nyegleséggel, végigfuttatva szemét a jelenlévőkőn. "Ha pillantással ölni lehetne...", gondolták mindhárman, amikor Levi került sorra. - Hogy van Eren? - kérdezte, Hanjihoz fordulva.

- Sajnos, ugyanúgy.

- Van most vele valaki?

- A testőre...