I got no regrets

Tizedik fejezet

Reggel arra ébredt, hogy valaki bökdösi; morcosan emelkedett fel, és farkasszemet nézett Levi-jal, aki az ágy mellett álló székben foglalt helyet.

- 'reggelt! - mormolta és megdörgölte az arcát. - Mennyi az idő?

- Fél hét; még aludhattál volna, de maradt pár kérdésem, amiket tegnap tettem volna fel, ha nem alszol be, kölyök.

- Bocsánat, nem volt szándékos - ült fel az ágyban, a szemével a csizmáját kereste.

- Ott van az ágy lábánál - mutatott rá Levi.

- Köszönöm. Közben kérdezz nyugodtan, figyelek - rángatta fel a lábbelijét.

- Azt mondtad, soha senkinek nem beszéltél még erről; az egységednek mit mondtál? És másoknak?

- Annyit, hogy Shiganshinából jöttem, a családom már régen meghalt, és hogy erről nem szeretnék többet beszélni. Elfogadták, nem faggatóztak róluk. Manapság ez amúgy sem ritkaság, inkább az a szokatlan, ha valakinek mindkét szülője él - mint Matiasnak. A többiek vagy félárvák, vagy teljesen magukra maradtak. A zsúfoltság miatt gyakoriak a járványok, kevés az orvos is, így nem sokan élnek meg egy hosszú, békés öregkort. Azt, hogy nemes vagyok, nem említettem. Annak idején, amikor idefele a kocsiban szóba hoztam: hát, tulajdonképpen elszóltam magam, de nem volt jelentősége. Soha nem jártatok Shiganshinában, az évekkel ezelőtti botrányról se hallhattatok, amikor egy nemes családot felfalt egy beszabadult titán, így nektek ez semmit sem mondott. Aztán a tömeg közbeszólt, így el is felejtődött. Már egyébként is elavult; a többség szerintem csak amolyan mendemondának tekinti, nem is emlékeznek rá, hogy valaha élt itt ilyen család. A világ szemében én halott vagyok: nem maradtak holtestek, ezért úgy hiszik, az egész családot felfalták.

- A barátod, az a Petrocelli említette, hogy ő is ott nőtt fel, ahol te. Sose találkoztatok?

- Nem; ők valahol az erdő szélén éltek. Egyébként se úgy képzeld el Shiganshinát, mint egy kis falut, ahol mindenki ismer mindenkit. Kislánykoromban hallottam a szóbeszédet, miszerint egy indián, törzsének utolsó leszármazottja éldegél a családjával nem messze tőlünk, de nem láttam soha, így egy idő után azt hittem, nem is létezik, csak pletyka. Ők is valószínűleg így gondoltak a hírekre, amik rólunk terjengtek. Mikor megemlítettem, hogy onnan jöttem, megjegyezte, hogy ő is, és hogy még soha nem hallott rólam, de ennyi. Nem gyanakodott.

- Neked, gondolom, Erwin beszélte el a részleteket.

- Igen; azt hiszem, 11 éves lehettem, mikor letámadtam, hogy mondjon el mindent; tudni akarom, miért kellett ennek így történnie. Így hát elmesélte. Szerintem erre amúgy is hamarosan sort kerített volna, mert egyszerűen kezelhetetlen voltam akkoriban. Miután árva lettem, és a Rose fal mögé költöztem, a napjaim nagy részét azzal töltöttem, hogy az utcát jártam. Mikor még nem nőtt ki a hajam, egy fiú kicsúfolt a kopaszságom miatt. Cserébe én alaposan megruháztam. Ezután az lett a hobbim, hogy sorra kötöttem bele minden szembejövő gyerekbe és verekedést provokáltam ki. Volt, hogy a Helyőrség majdnem ellátta a bajomat, de mindig sikerült elmenekülnöm. Emellett mogorva lettem és szemtelen, nem fogadtam szót annak a nőnek, aki befogadott, emiatt az már panaszkodni kezdett Erwinnek, hogy csináljon velem valamit, beszéljen a fejemmel, mert elege van belőlem. Így utólag nagyon hálás vagyok neki, hogy nem dobott ki az utcára, mert megérdemeltem volna. Egy napon Erwin elvitt magával egy árvaházba. Szörnyű volt az a hely, nem is akarok visszaemlékezni rá. Erwin közölte, hogy ha nem becsülöm meg magamat és az asszonyt, aki otthont adott nekem, könnyen itt találhatom magam. Ezt akarom? Azt feleltem, hogy nem. De ha őszinte akarok lenni, nem is az az eshetőség ijesztett meg, hogy odakerülhetek. Sokkal inkább az volt rám nagy hatással, mikor beszéltem néhány ott lakóval. Közülük akadtak olyanok, akiknek apjuk-anyjuk felderítős volt, de elestek - a titánok végeztek velük. Rájöttem, hogy nem én vagyok az egyetlen ezen a világon, aki elveszítette a szeretteit, akinek nem maradt senkije - sőt, inkább örülhetnék, hogy Erwin felkarolt. Azután a látogatás után igyekeztem összeszedni magam. Jól is tettem, mert a seregben igencsak nagy meglepetés ért volna, ha nem tanulok meg engedelmeskedni...