I got no regrets

Nyolcadik fejezet

844, december 24:

Cassandra halálosan fáradtan dőlt az íróasztalára.

Végre elkészült mindennel! Már kora reggel óta ezzel piszmogott, és még korántsem volt vége a napnak; délutánra kimenőt kért Erwintől, hogy Hanjival elmehessenek Trostba. A csapattársaival bevett szokásukká vált, már a kiképzés óta, hogy minden év karácsonya előtt összedobtak egy bizonyos összeget, abból bevásároltak, majd 25-én éjjel a toronyban egyfajta pikniket szerveztek: ettek-ittak-beszélgettek. Nem különösebben izgalmas, de mindannyiuknak jólestek ezek a pillanatok; ha rövid időre is, de megfeledkeztek arról, hogy milyen borzalmas világban élnek, hogy bármikor meghalhatnak: akkor és ott nem katonák voltak, hanem fiatal emberek, akik jól érezték magukat.

A papírjait rendezgetve megakadt a szeme valamin: Levi aktáján. Erwin nemrég döntött úgy, hogy előlépteti hadnaggyá; meglehetősen szokatlannak számított, hogy valaki ilyen hamar feljebb lépjen a ranglétrán, de különösebb tiltakozás nem szólt ellene: bár a férfi természete megosztotta az embereket, de azt senki nem vitathatta, hogy messze jobb katona, mint bárki az itt lévők közül. Még csak pár hónapja csatlakozott a felderítőkhöz, de már 11 titánnal végzett egymaga, csapatban pedig további 8-al; ez kimagaslóan jó eredménynek számított.

Ami felkeltette a figyelmét, az a születési dátum volt: 816, december 25.

- Mi a túró? - motyogta. - Karácsonykor született? Holnap lesz a születésnapja?

- Cassie! - rontott be hozzá Hanji nagy lendülettel, mire majdnem lefordult a székéről.

- Kopogni mikor tanulsz meg? - mordult rá idegesen a barna hajú nőre, aki szokás szerint teljesen fel volt pörögve.

- Jó, jó, elnézést meg ilyenek, indulhatunk?

- Hogy tudsz ilyen gyorsan beszélni? - csóválta meg a fejét. - Ezeket még leadom, aztán mehetünk; várj meg odalent, pár perc az egész.

- Igenis - csapódott mögötte az ajtó, mire újfent szívrohamot kapott. Fáradtan megdörzsölte a halántékát; kedvelte Hanjit a maga módján, de tény, hogy hosszú távon nagyon le tudta terhelni.

Miután odaadta Erwinnek a jegyzeteket, a szobájába ment, hogy feltegye a köpenyét. Ahogy a szekrényében matatott, a felső polcról egy kartondoboz csúszott ki és esett a földre.

- Mi a.. - emelte fel homlok ráncolva. Kinyitotta, mire egy hófehér selyemruha tárult a szeme elé. Már emlékezett rá: ez az édesanyjáé volt; annak idején ebben ment férjhez. Nem sok mindent őrzött meg a gyerekkorából; egyedül a családi örökségét (nem elhanyagolható összegű pénzt) és ezt a ruhát hozta el annak idején. Még kiskorában előszeretettel öltözött be ebbe az öltözékbe, ami akkor még jócskán a földet súrolta: ha csak egyet is lépett, kis híján orra bukott. Az anyukája mindig jót nevetett rajta, és megígérte, hogy majd egyszer ez az övé lesz, és ha szeretné, ő is ezt viselheti az esküvőjén. Akkor még, mint minden kislány, ő is romantikus lánykérésről és hatalmas menyegzőről álmodozott, virágcsokorral és mindennel, ami jár.

Ó, a régi, szép idők... Most már az is erősen kétségessé vált, hogy megéri egyáltalán a jövő karácsonyt, nemhogy az, hogy valaha is férjhez megy. Ettől függetlenül ragaszkodott ehhez a ruhához, mint utolsó emlékhez, ami az édesanyjához fűzte.

Szeretettel végigsimított az anyagon, egy pillanat erejéig az arcához szorította, majd eltette a helyére. Mielőtt becsukta volna a szekrényt, még valamin elgondolkodott. Végül vállat vont, egy erszényt - benne az örökség egy részével - , zsebre vágott és elindult Hanjihoz.