Őrültségből szerelem (Marcus and Martinus)

7. rész

Mindannyian meglepetten figyeltük, ahogy Zoli a lendülettől neki esik egy széknek és ráhuppan. Csak kapkodtuk a fejünket Zoli és Marcus között. Előbbi is nagyon ledöbbent és amint véres orrához kapott megbizonyosodott, hogy nem tört el. Viszont ez után gúnyos mosolyra húzta a száját.
- Mi van csak ennyit tudsz? - kérdezte szemtelenül mire lehunytam a szemem. Nem hiszem el, hogy ennyire idióta. Martinus indult meg feléjük. Már azt hittem vissza akar szólni vagy ő is be üt egyet neki (amit megérdemelt volna), de szerencsére tévedtem.
- Gyere menjük nem éri meg. - suttogta Marcusnak. Erre a kijelentésre Zoli úgy nevetett fel mint valami őrűlt. Mindannyian kérdőn néztünk rá. Mire ő is döbbenten körbe nézett.
- Mi az? Miért néztek rám így? - kérdezte. Úgy gondoltam, hogy erre nekem kéne válaszolnom.
- Ha nem lennél tapló, és nem nevetnél csapkodva úgy mint egy epilepsziás fóka akkor nem néznék rád így. - válaszoltam zsigerből. Martinus először meglepetten majd hangosan (és azt hiszem büszkén, de ebben nem vagyok biztos és tuti természet feletti lenne) felnevetett Miával együtt. Marcus aki annyira tök ideg volt, hogy képes lett volna a kisújjával kinyírni Zolit rám nézzet és még ő is mosolygott. Marci is nevetett bár mivel a legjobb haverja, ezért próbálta köhögéssel elnyomni a nevetését. Zoli megbántottan, mérgesen és döbbenten nézett rám.
- Na ezt pont te mondod? - kérdezett vissza ,,kedvesen".
- Igen! - vágtam rá kapásból.
- Akkor had világosítsalak fel angyalom, ho... - mondta, de majdnem mindenki legnagyobb döbenetére valaki akinek nem tetszett az angyalom megszólítás - nekem sem volt ínnyemre - félbe szakította.
- Állítsd le magadat gyorsan. - szólt rá Martinus tekintélyt parancsoló stílusban.

Martinus szemszöge:

Szúros szemmel néztem azt a fiút akinek a bátyám az imént húzott be egy nagyot. A többiek szerint. Szerintem nagyobbat kellett volna. Na mindegy. Mindenki döbbenten nézett rám. Megértem őket.De ha egyszer zavart az, hogy úgy hívta Őt, hogy angyalom. Nem tudom miért. De két ember nem volt döbbent. Marci aki teljesen normálisnak tartotta, hogy valaki rá szoljon valakire aki a ,,barátnőjét" éppen angyalomnak hívta. Csak, hogy ő nem tudja az igazat. A másik aki nem volt döbbent az az én néha hihetetlenül idegesítő testvérem. Ő vigyorgott mint aki nyert a lottón. Igen. Marcus tudta az igazságot. Viszont tudott egy másikat is. Az érzéseimet Bogi iránt...
- Mi van Gunnarsen, valami nem tetszik? - kérdezte szemtelenül.
- Igen, még hozzá a képed. - mondtam túl gyorsan. A ,,bájos" beszélgetésünket az üzlet vezető zavarta meg.
- Na figyeljetek. - kezdte kedvesen - tudom, hogy fiatalok vagytok és az életetekbe tartozik a veszekedés, kibékülés és s szerelem - pillantott ránk - na de ez már túlzás egy kicsit. - fejezte be egy kicsit megvilágosítva minket, hogy éppen egy fagyizóban vagyunk. Sűrű bocsánat kérés közepette Mia és Bogi egymás szemébe néztek és így, szimplán szemmel megbeszéltek valamit, majd elkezdték összeszedni a cuccukat. Marcussal megértettük. Ideje menni.
- Most meg hová mentek aranykák. - kérdezte a lányoktól. Komolyan nem zavarja, hogy itt az egyik lány ,,barátja" (ő ezt hiszi) és a másik lánynak a leendő barátja az imént törte be az orrát? Hol van már a barátnője? És meddig vécézik már?
- Oda ahova te nem jössz. - vágta rá kapásból Bogi. Valljuk be azért van érzéke a beszólogatáshoz. De ezt akkorra tartogatja amikor szükséges. És ez most az volt.
Zoli csak egy grimasszal reagált erre. A lányok már majdnem az ajtónál voltak mire megtorpantak és kérdőn ránk néztek. Testvéremmel észbe kaptunk és mi is mentünk. Beértük őket, de Mia megint megtorpant. Mire olyan történt amire jogosan néztünk össze Bogival ,,ajajj" stílusban.
- Egyébként meg... - fordult vissza Zolihoz aki kíváncsian nézett rá ahogyan mi is. - igen is vannak képeik. Sőt nyáron csináltak egy olyan képet ahol Martinus-ék házában a medencéjükben ülnek este fele. Martinus átkarolta Bogit, ő pedig a vállára hajtotta a fejét és még rengeteg más medencés kép is van. - mondta ki mire Bogival összenéztünk.

Bogi szemszöge:

Mi vaaan???? Ezt nem hiszem el! Mia tényleg azt mondta amit hallottam.
- Jajj anyám mindjárt a saját számba hányook..- mondta nőies hangon Zoli.
- Tényleg? - kérdeztem meglepetséget tettetve, majd így folytattam - megmutathatnád, hogy kell, mert én is ki akarom próbálni akkor amikor rád nézek. - mondtam mire a két fiú meg Mia nem bírták abba hagyni a nevetést. Az ajtón kimenet se tudták abba hagyni és miközben elindultunk a fiúk háza felé (Marcus ötlete volt, hogy helyetesítsük a pokoli fagyizást. Szerinte az ő hibájuk, hogy ilyen lett. Szerintünk butaság) még mindig nevetés közepette mondogatták, hogy ez milyen nagy volt már. Én meg csak mosolyogtam. Végre nevethettünk. Ők az én beszólásomon. Én meg a nevetésükön. Mikor lecsillapodtak, már az úton sétáltunk és komolyan nem csodáltam, hogy az emberek furán néznek ránk. Négy fiatal sétál az utcán ebből három szinte majdnem lefeküdt a földre annyira nevettek. Amint lecsillapodtak rám majd egymsára néztek és újra kitört belőlük a nevetés és ez így ment az út feléig. Amikor abba hagyták és már nem is kezdték el csendesen mentünk az úton. Marcus elől gondolkozott Mia meg én középen Martinus leghátul zenét hallgatott. Persze füllhallgatóval. Egyszer csak Marcus megállt és bevárt minket lányokat. Értettem. Beszélni akart Miával csak úgy. Ezért én úgy csináltam, mintha a cipőfűzőm kikötődött volna és megálltam. Mikor megbizonyosodtam arról, hogy nem látják pimaszságom felegyenesedtem és mosolyogva néztem utánuk. Eközben Martinus utolért így már ketten figyeltük őket. Tinus először rájuk aztán rám nézett majd vissza. Nem tudom mi járt a fejében, de pár másodperc múlva ő is mosolygott a két jó madaron. Majd biccentett, hogy menjünk, mert fel fog nekik tűnni, hogy lemaradtunk. Már pár perce sétáltunk amikor hirtelen eszembe jutott valami ezért felé fordultam. Vette a célzást és elrakta a telefonját miután kikapcsolta a zenét.
- Szeretnék bocsánatot kérni. - néztem rá, mire teljesen ledöbbent és kíváncsian nézett, hogy vajon mi járhat a fejembe. - Mia nevében. A képes dologért. Komolyan mondom mostantól vinni fogok magammal celluxot és amikor Zoliék a közelbe vannak betapasztom a száját. - hadartam folyamatosan. Erre csak halványan elmosolyodott és válaszul csak ennyit mondott.
- Igen. A barátnődnek és a leendő sógoronőmnek mocsokos fantáziája van. - erre muszály volt felnevetnem. - És felezzük a cellux árát! - Mikor átértünk hozzájuk kaptam egy SMS-t, hogy haza kell mennem. Marcus nem örült de ha hív a kötelesség... Persze otthol semmi baj nem volt csak anyának lemerült a telefonja és nem találta a töltőt, az enyémet nem akarta elvenni szó nélkül, és mivel fontos hívást vár ezért haza hivott, hogy adjam neki oda. Mondtam, hogy felhívhatott volna. Erre azt válaszolta, hogy ,,de akkor sem akar a szobámban turtkálni". Okéééé....