Összetörve ( BEFEJEZETT)

- 13 -

Bágyadtnak éreztem magam.

Nem tudtam kinyit a szemeimet és még mozdulni sem. Mozdulatlanul feküdtem a fal mentén. Még mindig a gyógyszerek hatása alatt álltam nagyon túl adagoltam magam. Utoljára akkor éreztem magam ilyen állapotba amikor elsőnek kipróbáltam a drogot. Olyan volt mintha megálltam volna a rohanó világba és arra vártam akkor is hogy valaki felém nyújtsa a kezét. Hogy meg mentsen ebből a sötét és mély állapotból.

Beszéd foszlányokat hallottam de nem tudtam kinyit a szememet.

- Szerinted él még?- kérdezte meg valaki a hangjába pánik hallatszott

- Ethan oda ne meny.. mi van ha már...

- Elég! ne legyél már ennyire nyomorék.- förmedt rá

- De Al vár ránk... azt mondta ne késsünk mert fontos,,,

- Akkor te meny előre és majd a szokásos helyen találkozzunk.

- De... de mi van ha ez csak álca és neked támad?! Nem hagyhatlak itt.- ezután percekig megszakadt a beszélgetés. Majd csak azt éreztem hogy valaki a nyakamhoz ért amitől egy jól eső borzongás futott végig a testemen. Éreztem ahogy a hajamat kisöpörte az arcomból és lágyan megérintette. Majd éreztem ahogy feljebb húzta a rajtam lévő pulóvert a karjaimon. Mintha valamit kereset volna rajtam. Egy sóhajtás kíséretében halkan megjegyezte.

- Mi vihetett rá valakit hogy ez történjen vele és ezt csinálja magával?- a kérdés inkább magának szolhatot mint nekem.

Ez volt az utolsó emlékem ami megmaradt a reggelből.

Ezután újra sötétség honolt és már a hallásom is eltompult.

Mikor magamhoz tértem megcsapott a jól ismert korház szag ahogy egyre jobban tisztult a látásom, annál jobban döbbentem rá hogy sikerült be kerülnöm ide.
Mindenhol a fehér szín uralkodott.

A fájdalom bele hasított a fejembe és a karomba is, amiből különböző csövek lógtak ki.

De még is a legfrusztrálóbb dolog az volt hogy valaki az ágyam mellet ült és aggódó tekintettel vizslatott engem. Percekig csak egymást méregettük. A smaragd zöld szemei fogva tartottak. Egyszerre volt félelmetes és gyönyörű. Az egymás nézését egy 50-éveiben járó férfi zavarta meg.

- fiam miért nem szoltál hogy a betegünk magához tért?- kérdezte a titkos idegent.

- Most ébredt fel apa és megvártam míg teljesen magához tért és nem zuhan vissza a sötétségbe.- Erre a válaszára csak el eresztett felé egy mosolyt és összeborzolta a haját.

- Hagyj mutatkozzak be neked Dr Gray vagyok és ő itt a fiam Ethan. Ő talált rád egy kihalt részen a városba. Szeretnék neked feltenni pár kérdést.- amire csak bólintottam egyet majd a mellette ülő fiúra néztem.- Fiam magunkra hagynál minket.- Láttam a megmentőmön hogy nem akar kimenni de egy megadó sóhajtás kíséretében elmotyogta hogy el megy kávéért ezzel magunkra hagyva.- Nos ha már ketten maradtunk.- kezdet bele miközben leült a fia helyére.- szeretném ha elsőnek is bemutatkoznál nekem.

- Nick- feleltem halkan

- Rendben Nick.. Mi történt? Mire emlékszel?- percekig csend telepedet ránk és nem akartam beszélni vele. Majd megszorította a kezemet.- Bennem bízhatsz.

- Ez a két szó olyan értéktelen.-Motyogtam halkan amire csak egy kiváncsi pillantást kaptam válaszul.- Mindenki azt mondja „Bízz bennem" A barátok, a család, mindenki. Miért jelentéktelenedet el ennyire ez a két szó? Mondja meg- törtem rá- Hogy hihetne ilyen hazug szavaknak amikor mindig azt mondják „Bíz bennem, én itt leszek én örökre veled maradok" Ugyan, nincs olyan hogy örökre és nincs olyan se hogy bizalom.- láttam hogy egyre jobban ráncolja a homlokát.- Tudja miért? mert az emberek nem egyformák. Nem ugyan úgy látják a világot, az életet, a dolgokat. Nem mindenki szerencsés akinek csodás családja, álom munkája, álom élete van. Mert tudja ezek mind olyan bizonytalanok hogy egyszer még minden szép és boldog míg a következő ponton fordul a kocka és jön a valóság.- Ezután szótlanul emészgette a szavaimat.

- Tudod... lehet hogy az élet nem mindig boldog de mindenben van egy kis szépség. Bármi is történt veled a múltba, ez fog téged meg erősíteni ezek a dolgok miatt lettél és leszel és vagy, aki vagy. Mert nem mindenhol az fog fogadni amit most elmondtál, és érzel hanem az amit valójában meg érdemelsz. A boldogságot mert ez mindenkinek jár. Ne érezd magad ennyire elveszettnek. Ez nem megoldás hogy eldobod az életed hogy a drogokhoz, a gyógyszerekhez és az alkoholhoz nyúlsz mert azt hiszed hogy ezek majd megoldják a problémákat. Ki kell ábrándítsalak ezek csak pillanatnyi felejtés, pillanatnyi öröm. Ennél te sokkal erősebb vagy. Tudod lehet nem fogsz örülni de szeretnék szólni  neked, a szüleidet értesítettük hogy kórházba kerültél és milyen állapotba vagy.-felelte higgadtan.

Le fagyva meredtem magam elé.

- Maga nem normális. Minek vonja be őket ebbe amikor semmi közük hozzám!!

- Ne mond ezt... A gyerekük vagy... a vérük... szeretnek téged,,,,

- Ja a vérük. Hogyne.... Akkor nem voltam a vérük és a gyerekük mikor elhagytak, amikor közölték hogy nincs szükségük gyerekre mert új életet akarnak, új családot ahol mi már csak terhek vagyunk! Maga ezt tartja szeretettnek, törődésnek? – láttam hogy egyre jobban döbbent le a doktorúr.- Ha az anyám igazán szeretett volna ott lett volna amikor minden összedőlt, támaszt nyújtott volna, szeretett volna!- éreztem hogy egyre hangosabban beszélek már, már kiabálva beszéltem, az ajtóban Ethan nézet ránk aggodalmas tekintettel.- Tudja mit gondolok a példás anyámról hogy egy önző dőg, aki képes eldobni egy új jobb élet reményéért a családját a gyerekeit elfelejtve mindent. Mert tudja maga milyen úgy élni hogy a saját anyámnak sem kelletem?!- éreztem ahogy a könnyeim már patakokban folytak le az arcomon és remegtem a dühtől.

- nyugodj meg!- pattant fel a székből és próbált lefogni mert félt hogy a csövek ki esnek belőlem.

- Nem! hagyjon- ráztam le a kezeit magamról.- Még nem fejeztem be! Majdnem 2 éve fel tudja fogni, 2-éve romokba az életem mert minden összetört engem. És tudja,,,, tudja... tudja milyen az amikor azt látom hogy mindenkit szeret valaki engem meg senki se, mert nem vagyok elég jó senkinek se még a szülő anyámnak sem.- a kezembe temettem az arcomat és kezdtem el egyre keservesebben zokogni.

- Ez nem igaz kicsim.- törte meg egy nagyon ismerős hang a keserves zokogásomat.

Amikor felpillantottam nem akartam el hinni a szememnek hogy az anyámat 2-év után újra látom ahogy a sminkjét teljesen lesírva remegve néz rám Ethan mellöl.