Összetörve ( BEFEJEZETT)

- 12 -

A világom percek alatt törhet szét.

A koliba belépve az fogadott hogy Chriss eltűnt, Ella nem szolt hozzám.

Megint magamra maradtam.

A folyosón tudtam meg egy fiútól hogy Chriss elutazott. És hogy sokáig nem fog vissza térni.

Amikor vissza tértem a szobába csak bele vertem egyet a falba annyira dühös voltam.

Mindenre, mindenkire de legfőképpen magamra. A fal mellet csúsztam végig és éreztem ahogy a könnyeim utat törnek maguk.

Az a srác aki haza hozott pillanatok alatt tűnt el mellőlem. Sok szabadkozás után azt mondta később be néz hozzám de most fontos dolga akadt.

Nem értettem mi történhetett vele, feldúltan hagyott magamra a koli bejáratánál.

A földön ülve elkezdtem magamat hibáztatni.

Miattam ment el Chriss...

Hogy lehettem ennyire vak?

Ennyire el vakított volna Alex iránt való szerelmem?!

Ismerős érzések kavarogtak bennem.. Utoljára akkor éreztem ezt az igazi szívbe markoló fájdalmat amikor rajta kaptam a húgommal és minden pillanatok alatt tört össze.

Az életem, a családom a pillanatnyi boldogságom, elvesztettem valamit...

Elvesztettem a szívemet.

Mert csak az tudd csalódni aki szívből szeret.

Én szívből szerettem és mi lett a vége az hogy összetörtek.

Kérdem én miért éri meg szeretni? miért éri meg feltétel nélkül szeretni? Honnan tudhatom hogy én is jelentek valamit és nem csak egy pillanatnyi foszlány vagyok?

Mert mindenki igaz szeretetre, szerelemre, barátokra vágyik, egy igazán boldog életre. Egy olyanra ahol nincs se csalódás, se sírás. Kezdem azt hinni hogy ezek csak a mesékbe léteznek.

Ott vannak hősök, ott vannak a megmentők és a boldog befejezés.

Az a befejezés amit mindenki akar de nem mindenkinek jár ki.

Sokszor amikor elindultam céltalanul a sötétbe azon gondolkozva hogy én hol ronthattam el? Mit ronthattam el? És miért ez jár nekem? Miért nem lehet én is olyan boldog mint a többi ember?

Majd rá jöttem hogy az életben mindig csak pillanatnyi állapotok vannak.

Pillanatnyi élet, Pillanatnyi barátok, Pillanatnyi szerelem, Pillanatnyi helyzetek

Akkor kérdem én hol vannak azok a örökön öröké, egy életen át tartó dolgok, az igazi érzések?!

Azt hiszem túl sokszor hittem el hogy léteznek ezek. Hogy létezik a sors, létezik az én igazi true Love-om és happy endem.

10-éves lehettem amikor megfogadtam valamit.

Megfogadtam hogy sose fogok érezni és sírni.

Mert már gyerekként is tudtam hogy ha érzek azzal csak bajok lesznek.

Egy pár évig tudtam tartani de mint mindent ezt is megtörték, a magam köré húzott fal kezdet le omladozni ahogy szert tettem barátokra, igaz emberekre.

Egyre jobban kezdtem szeretni és boldogabb lenni.

Ekkor ismertem meg Alexet.

Ő teljesen más volt mint én, olyan volt mintha két teljesen különböző világban éltünk volna. Tetszett benne hogy egyedi nem tömeg. Az hogy különleges nem olyan mint más. Őt magáért szerették még akkor is ha a híre szörnyű volt.

Irigy voltam rá titkon.

Emlékszem mai napig az első csókunkra. Amikor elmondta hogy veszélyes öt szeretni. Emlékszem nevetve mondtam hogy ne vicceljen. Majd komoly tekintettel és karba tett kézzel megtörte a csendet. „Lehet most nem hiszed el de én nem tudok szeretni és nem is akarok szeretni. Mert nekem ez nem megy és csak össze foglak törni. Igy is vállalod-e"-kérdezte meg tőlem amire a válaszom csak az volt hogy meg csókoltam.

Az emléke, a hiánya felemészt és a legrosszabb dolog az hogy még mai napig is vele álmodok és riadok fel sírva hogy ezek a pillanatok már nem léteznek.

Nincs többé mellettem, nem érinthettem meg, nem csókolhatom meg de mégis a legfájóbb dolog az hogy ennyi idő után is az emléke olyan mintha minden tegnap történt volna.

Mert hiába akarom utálni nem megy.... mert még mindig szerettem. Jobban mint bárki mást. Mert nekem még mai napig csak ő létezik és nem más. Mert én még mindig tiszta szívből szerettem.

Az emlékek úgy törtek fel belőlem hogy egyre jobban kezdet át alakulni a sírásom zokogássá.

Már remegtem.

Alig tudtam fel állni a földről, a falnak támaszkodva próbáltam kicsit megnyugodni de nem ment. Kapkodva nyitottam ki a szekrényemet a nyugtató után amit a vészhelyzetekre tartogattam. Mintha az életem múlt volna azon a pár szemen úgy vettem be öket. Kicsit megszédülve az ágyamon ülve körül néztem nem várt semmi sem csak a magány és a sötétség.

Nem bírtam ott maradni azt éreztem hogy megöl ez a csend.

Minél előbb el akartam hagyni a helyet, kifelé menet majdnem fel löktem két csoport társamat de az utána kiabálásuk sem tudott megállítani, egyedül egy pillanatra álltam meg egy szoba elött. Hallottam Ella nevetését amikor benéztem elkapott a sírás és fájdalom hisz milyen jól érzi magát... fel sem tűnne neki ha eltűnnék.

Hánynom kellet mindentől de legfőképpen magamtól.

Amikor elindultam sétálni feltettem magamba a kérdést hogy menyit kell ahhoz sétálni hogy mindent el felejtsünk? Minden eltünjön? Mit kell érte megtenni hogy ne érezzünk semmit se?

Üres akarok lenni.

Nem akarok szenvedni.

Nem akarok már szeretni se.

Semmit sem akarok, lassan már élni sem.

A nyugtató csak be kábított egy kihalt utcán a falnak dőlve sírva rogytam le a földre.

Egy hibának éreztem magamat.

Egy olyannak aki mindenki életében csak a hiba.

Menyit csalódás kell hogy végre én is boldog legyek?!

A világ legrosszabb dolga az ha szem besülsz a valósággal.

Mert a valóság kegyetlen, a világ kegyetlen de leginkább az emberek azok.

Mert mindenki vár egy embere aki kezét nyújtsa és meg mentsen, aki elfeledteti a rosszat akinek te vagy a különleges és a tökéletes.

Kezdem azt hinni hogy az enyém elveszett.... vagy nem is létezett...

Mert talán nem mindenkinek jár egy tündér mese egy boldog befejezés.

Ez volt az utolsó gondolatom mielőtt elaludtam volna egy kihalt utcán a földön sírva nem törődve azzal hogy mi fog velem történi.

Akkor nem számított semmi más csak az hogy ne érezek semmit se