Harry Potter: Vörös és Zöld volume 2

Chapter 21: A Szent Mungo Varázsnyavalya- és Ragálykúráló Ispotály

Harry láthatóan nyomban erőre kapott az örömtől, hogy McGalagony komolyan veszi, amit mond. Habozás nélkül kiugrott az ágyból, belebújt köntösébe, és felkapta a szemüvegét. Lucy szintén felpattant és alig várta, hogy beszélhessenek Dumbledore-ral. Minden perc számított, hiszen Mr Weasley...

Gondolatban sem merte befejezni a mondatot.

- Maga is jöjjön, Weasley! - szólt McGalagony.

Lucyék követték a tanárnőt. Elhaladtak a némán álldogáló Neville, Dean és Seamus mellett, kimentek a hálószobából, lesiettek a csigalépcsőn a klubhelyiségbe, átkeltek a portrélyukon, és a Kövér Dáma tekintetétől kísérve elindultak a holdfényben fürdő folyosón. Lucy úgy érezte, szétrobban a mellkasa a kínzó aggodalomtól: rohanni szeretett volna, és Dumbledore-ért kiáltani. Ráérően sétálnak itt, miközben Mr Weasley testéből ömlik a vér... És mi van, ha azok a fogak méregfogak voltak...? Elmentek Mrs Norris mellett; a macska rájuk nézett lámpaszemével, és halkan sziszegett.

- Sicc! - szólt rá McGalagony, mire a macska eliszkolt a folyosó sötétjében.

Néhány perc múlva aztán megérkeztek a Dumbledore dolgozószobáját őrző kőszörny elé.

- Bűvös Bizsere - mondta McGalagony professzor.

A kőszörny nyomban életre kelt, és félreugrott. Mögötte kinyílt a fal, és láthatóvá vált a kőből épített, mozgó csigalépcső.

McGalagony, Harry, Lucy és Ron ráléptek egy-egy lépcsőfokra. A fal döngve bezárult mögöttük, ők pedig spirális ívet követve haladtak felfelé, mintha a lépcső egy dugóhúzó szárán siklott volna. Végül megérkeztek egy fényesre csiszolt tölgyfa ajtó elé, amit griffmadár alakú rézkopogtató díszített.

Jóval elmúlt már éjfél, Lucy mégis zsivajt hallott kiszűrődni az igazgatói szobából. A hangzavar arra utalt, hogy Dumbledore legalább tucatnyi embert lát vendégül.

McGalagony háromszor az ajtóhoz verte a griffmadaras kopogtatót. Erre odabent nyomban néma csönd lett, mintha valaki varázsszóval elnémította volna a bent lévőket. Az ajtó magától kinyílt, és McGalagony bevezette a hármast.

A szobában félhomály volt. Az asztalokon sorakozó különleges ezüstszerkezetek nem zümmögtek, ketyegtek és puffogtak, mint rendesen, hanem némán, mozdulatlanul álltak. A falakon lógó festmények lakói - a Roxfort egykori igazgatói és igazgatónői - csendesen szunyókáltak kereteikben. Az ajtó mögötti arany ülőrúdon, szárnya alá dugott fejjel egy hattyú nagyságú, piros-arany madár aludt.

- Á, maga az, McGalagony professzor... és... ah!

Dumbledore az íróasztala mögött ült. Ahogy előredőlt magas támlájú székében, arcát megvilágította az előtte heverő pergamenlapoknak szánt gyertyafény. Hófehér hálóinget, azon pedig pirossal és arannyal átszőtt, díszes mintázatú köntöst viselt, de öltözéke ellenére cseppet sem tűnt álmosnak: elevenen csillogó, világoskék szemét érdeklődve szegezte McGalagonyra.

- Dumbledore professzor, Potteréknek... nos, rémálmuk volt - szólt McGalagony. - Azt mondják...

- Nem álom volt - vágott közbe Harry.

McGalagony kissé neheztelve nézett rá.

- Rendben van, Potter, mondja el maga!

- Hát... valóban aludtunk... - kezdett bele Harry. Lucynak feltűnt, hogy Dumbledore nem nézett Harryre, hanem összefűzött ujjait szemléli, és hogy ez a helyzethez képest is bosszantotta a fiút. - Lucy ugyanúgy látta ezt, mint az eddigi látomásainkat. De nem úgy, mint egy álmot... hanem mint a valóságot... Végignéztük, mi történik... - Vett egy nagy levegőt. - Ron édesapját, Mr Weasleyt... megtámadta egy hatalmas kígyó.