귀신 ( HyungWonho ) (3. Évad )

15. Welcome back

Hyungwon pov:
A szöuli busz kicsit késve indult el Wonho lakhelye felé. Ahogy felszálltunk, egy utolsó pillantást vetettem a városra, ahol felnőttem. Szomorú voltam, hisz mindent elvesztettem ami idekötött...az édesanyámat, aki mindig mellettem állt, a barátomat, akit a világon mindennél jobban szerettem. Nem hittem volna, hogy egy ember képes egy csalódás után újra bízni valakiben, újra szerelembe esni. Mikor megláttam Hoseok-ot az iskolája előtt az esőtől ázott hajával, valami újraéledt bennem. Abban a pillanatban újra élni akartam. Az együtt eltöltött idő után pedig csak még biztosabb lettem benne, hogy szeretném magam mellett tudni ezt a fiút. Most pedig itt vagyok. A szívem újra dobog, a testem újra mozog. Hihetetlen...de élek és az ember, aki megmentett, most itt ül mellettem, a kezemet fogja és arra készül, hogy bemutasson a szüleinek. Boldog vagyok, kaptam még egy esélyt hogy újrakezdhessem az életem és bízom benne hogy ezúttal nem fogom elcseszni.
-Hyungwonie! Megérkeztünk!- szakított ki Wonho hangja a gondolatmenetemből. Az arcára minden érzelem kivetült. Látszott rajta hogy nagyon ideges ettől a találkozástól.
- Ne aggódj, minden rendben lesz! - szorítottam meg a kezét. Leszállás után már csak egy rövid sétát kellett tennünk Wonho házához. Csodaszép épület volt, hagyományos hanok díszes kapuval.
-Ez gyönyörű! - ámuldoztam.
-A nagyszüleim hagyták ránk a haláluk előtt.- mondta, majd kissé hezitálva tolta be a hatalmas kaput.
-Menj csak! - tessékelt be a tágas udvarra. A bejárati ajtónál egy alacsony, fekete hajú nő állt. A negyvenes éveiben járhatott, nagyon szép arca volt.
-Szia Anya! - intett Hoseok, majd lehajtotta a fejét. A nő, aki mint kiderült, Hoseok édesanyja közelebb lépett a fiúhoz, majd Wonho arcán egy hatalmas pofon csattant. Kissé meglepődtem a jelenet láttán.
-Ne sziázz itt nekem! Van fogalmad róla, hogy mennyire aggódtam, te idióta!? Normális vagy? Az iskolából tudtam meg, hogy napokig nem jártál be! Azt hittem, meghaltál!
-Miért, érdekelt volna?- nézett rá könnyes szemekkel Hoseok.- Biztos örültél volna, ha a bolond fiad örökre eltűnt volna a föld színéről!
-Tudod mit? Mindig azt kívántam hogy bárcsak meg se születtél volna! Csak a baj volt veled! Ha a húgod nem szeretne ennyire, már saját magam taszítottalak volna azok közé, akikkel beszélgetni szoktál! - összeszorult a szívem, ahogy az anyja szavait hallgattam. Ránéztem Hoseok-ra, akinek könnyei megállíthatatlanul folytak végig az arcán. Odaléptem hozzá és megfogtam a kezét.
-Gyere, szedd össze a cuccaidat és menjünk! - mosolyodtam el, majd a nőre néztem. -Tudja, a fia egy nagyszerű ember. Lehet hogy maga csak tehernek tekinti, de sokak számára egy igazi kincs. Sokak az életüket köszönhetik neki, maga pedig így bánik vele! Meg sem érdemli, hogy ilyen fia legyen! - egyátalán nem gondolkodtam, mielőtt kiejtettem a szavakat a számon. Wonho anyja lehajtotta a fejét és az ajtó felé mutatott.
-Szedd össze amire szükséged van Hoseok, aztán pedig tűnjetek el innen!- segítettem a meggyötört fiúnak megtenni a kis utat, ami a szobájáig vezetett. Ahogy beértünk, becsuktam magunk mögött az ajtót.
-Nem kellett volna idejönnünk! Nem kellett volna ezt végighallgatnod!- temette az arcát a kezébe.
-Hé! Elmondtam hogy bármi történik, melletted leszek, nem? Tudd meg, van, akinek értékes vagy! - simítottam meg az arcát, majd egy lágy csókba vontam, amit egyből viszonzott is. Sajnos az egész nem tartott sokáig, ugyanis egy halk kopogás szakított félbe minket, majd egy aprócska, 10 év körüli kislány lépett be az ajtón.
-Oppa!-ugrott azonnal Hoseok nyakába.
-De megnőttél, Hyorin-ah! - kapta fel a kislányt.
-Oppa, ne hülyíts már, csak egy pár hete nem láttál! Hogy nőhettem volna?!- vigyorgott a csöppség, majd felém fordult. - Te vagy Oppa barátja? Nagyon helyes vagy! Anya azt mondta, hogy ne jöjjek a közeletekbe, mert betegek vagytok, de tudom hogy ez nem betegség! - nagyon elcsodálkoztam rajta, hogy korához képest milyen okos volt ez a kislány.
-Szia! Én Hyungwon vagyok.- nyújtottam felé a kezem, amit óvatosan meg is rázott. - Igen, én vagyok ennek a tökkelütöttnek a barátja.- mosolyodtam el, mire a válasz egy halk kuncogás volt.
-Aranyos vagy, de ha megbántod Oppa-t, megkereslek és megöllek! - nézett rám komoly tekintettel, mire Wonho hangosan felnevetett.
-Na nézd már a kis zsebmaffiózó! Megint túl sok tv-t néztél?- pillantott le a kislányra .
- Igen, és sooook kólát ittam!
- Nagyszerű! De most menj aludni, különben nem fogunk meglátogatni!
-Jó, megyek már!- biggyesztette le az ajkait, majd szorosan átölelt mindkettőnket.-Szeretlek titeket!- intett mosolyogva és kirohant az ajtón. Hoseok csak megingatta a fejét, majd nekilátott a pakolásnak. Nem sok holmija volt, szinte az egész belefért két bőröndbe. Látszott az egész szobán hogy az anyja nagyon sajnálta rá költeni a pénzt.
-Mit szólnál ha ma elmennénk vásárolni?- néztem rá kérdőn.- Hisz együtt fogunk lakni, úgy kéne berendezni a házat ahogy mi szeretnénk.-Wonho csillogó szemekkel nézett rám.
-Komolyan gondoltad hogy együtt fogunk élni?
-Szerinted?! Persze hogy komolyan! Szeretlek te hibbant! - karoltam át a derekát, majd lehúztam magamhoz egy újabb csókra. Hoseok végigdöntött az ágyon és csípőmre ülve folytatta heves csókcsatánkat. Miután elvált ajkaimtól, apró csókokat hintett a nyakamra.
-Hoseok, szerintem ezt nem itt kéne! - nyögtem ki végül. Kicsit tartottam tőle hogy az anyja meglát minket, hisz már így is elég kegyetlen dolgokat vágott Hoseok fejéhez, mi lenne ha még ennek is szemtanúja lenne.
-Lehet igazad van! - kászálódott fel rólam csalódottan. Akaratlanul is elmosolyodtam a reakcióján.
-Mit szólnál, ha otthon befejeznénk amit elkeztünk?- suttogtam a fülébe, mire egész testében végigfutott a borzongás.
-Ha ilyeneket csinálsz, nem várom meg míg hazaérünk. - nyomott egy puszit az arcomra. Felkapta a bőröndjeit, majd még egy pillantást vetett a szobára. Átvettem tőle az egyik csomagot, majd szabad kezeiket összekulcsoltam. Kifelé menet elköszöntünk Wonho édesanyjától, akinek mintha egy kis szomorúságot láttam volna az arcán. Nem tudom hogy mit éreztem vele kapcsolatban, hisz annyi nehézségen kellett átmennie Hoseoknak miatta... most valahogy mégis megsajnáltam. Nehéz szívvel léptük át a hatalmas kaput és indultunk el immár közös otthonunk felé.