귀신 ( HyungWonho ) (3. Évad )

11. I'm ready

Másnap reggel hosszú idő óta végre újra kipihenten ébredredtem. Hyungwon az ágy szélén ült és teljes átéléssel szemlélte a fehér falat. Egy hirtelen ötlettől vezérelve a háta mögé lopóztam és hirtelen egy puszit nyomtam az arcára.
-Jesszus! Te normális vagy???! Megijedtem!- vont kérdőre nevetve.
-Neked is jó reggelt!- vigyorogtam rá.- Készen állsz a mai napra?-kérdeztem, miközben magamra rángattam a pulóverem.
-Nem tudom.-ingatta meg a fejét. Tudtam hogy mennyire ideges lehet, akárcsak én.
-Szedd össze magad!- telepedtem le mellé és a tenyerébe csúsztattam a kezem, mire mosolyogva összekulcsolta ujjainkat. -Ez most mindkettőnknek nagyon nehéz lesz! De ha nem hiszünk magunkban, akkor az esélyünk nulla!
-Igazad lehet.- sóhajtott gondterhelten.
-Mikor nem?-rántottam meg a vállam egy vigyor kíséretében.-Na gyere! Eleget élveztük Minhae vendégszeretét.- húztam fel az ágyról. Gyorsan rendet raktam a szobába magunk után, majd mindketten a nappaliba mentünk, ahol Minhae már várt ránk.
-Jó reggelt fiúk!- köszöntött minket egy kedves mosoly kíséretében.-Már indultok is?- nézett végig rajtunk majd hozzánk lépett és egy szoros ölelésbe részesített volna minket, azonban Ő nem rendelkezett azzal a képeséggel mint én, ezért csak engem tudott egy csontropogtató ölelésben részesíteni. Hyungwont szemmel láthatóan nem zavarta a dolog, ugyanis nagyon jól szórakozott a tényen, hogy majdnem megfulladtam.
-Ígérjétek meg hogy épségben visszatértek!- törölt le egy könnycseppet a szeme sarkából az idős hölgy.
-Minden tőlünk telhetőt meg fogunk tenni.- mosolyott el Hyungwon. Minhae bólintott, majd egy hátizsákot nyomott a kezembe.
-Erre még nagy szükségetek lehet!- mondta majd egy tőrt is átnyújtott.- Ahogy erre is! Nem valami spéci eszköz, de egy ideig fel tudjátok vele tartóztatni. A pengéje ezüstből készült és egy pap is megáldotta, így jól jöhet. Ha megtalálod a gyenge pontját, talán halálos fegyverként is szolgálhat.- egy bólintás kíséretében megköszöntem a tárgyat. Néha eltűnődtem rajta hogy ez a kedves idős hölgy hogy tudhat ennyit a túlvilági lényekről, de soha nem volt elég bátorságom rákérdezni. Lehet hogy kényes téma volt számára, nekem pedig eszemben sem volt tapintatlannak lenni.
-Nos, akkor indulunk! Köszönünk mindent, Minhae asszony.- hajolt meg Hyungwon tisztelettudóan. Én is követtem a példáját. Tisztába voltam vele, hogy ez lehet az utolsó eset, hogy láttuk a hölgyet. Az arcomon végigcsorogtak a könnyeim. A lehető legrosszabb dolgok jutottak az eszembe és egyszerűen képtelen voltam elhessegetni őket.
-Héé, nem te mondtad az előbb hogy erősnek kell lennünk??- állt meg előttem Hyungwon, majd a karjaiba zárt. Soha nem éreztem magam annál gyengébbnek és védtelenebbnek, mint akkor. Úgy éreztem hogy hiábavaló minden.- Gondolj arra, amit Minhae mondott! Van még esélyem! Gondolj bele, ha ezt túléljük, egy csomó jó dolog fog velünk történni! -nézett le rám mosolyogva. Tudtam, hogy igaza volt, így csak bólintottam egyet.
-Ha sikerül visszahoznunk téged és elhagysz, esküszöm hogy újra ki foglak nyírni.-töröltem le a könnyeimet egy kis vigyorral az arcomon.
-Nyugi, az nem fog megtörténni. Nem hagyom, hogy még egyszer megöljenek.-kacsintott rám, majd mindketten nevetésben törtünk ki. Akkor jutott el a tudatomig, hogy mennyire rohadtul szükségem van erre a fiúra. A további utat nevetve tettük meg. Úgy tettünk, mintha semmi tétje sem lett volna a mi kis kirándulásunknak.
-Ha legközelebb nyaralni viszel, lehetőleg más helyszínt válassz.- bökött oldalba Hyungwon, ahogy az ösvényhez értünk. Ez volt az a hely, ahol Hyungwon eltűnt. Elég csendesnek és festőinek tűnt a hely. Egy túrázóknak kialakított út volt, ami egyenesen a hegyekbe vitt. Rengeteg nagyobb gödör volt a felfelé vezető út mellett, igy elég vegyes érzésekkel vágtunk neki a kis kiruccanásunknak. Ha Jaejoong itt maradt volna és nem lett volna ilyen gyáva pöcs, biztos egyszerűbb lett volna. Ám most csak magunkra számíthattunk. Szorosan egymás mellett haladtunk és próbáltunk a lábunk elé nézni, nehogy valamelyik gödör mélyén kössünk ki. Hirtelen egy apró alakot fedeztem fel az út végén. Bár nem nagyon láttam tisztán, a kis kék ruhát azonnal felismertem. A kislány, akivel az erdőben találkoztunk még Itaewon-ban.
-Te mit keresel itt?-kérdeztem gyanakvóan. A legutóbbi találkozásunk nem épp kellemes emlékeket hagyott bennem. A kislány megfordult és elindult felénk. Az arca pont ugyanolyan ijesztő volt, mint legutóbb.
-Gondoltam, kelleni fog egy kis segítség.- mosolyodott el és Hyungwon mellé lépett. Fura volt ez az egész. A legutóbb alig akart beszélni, most pedig hirtelen segíteni akart...
-Hogy szöktél meg az erdőből? Hisz ott tartotta fogva a lelked. - néztem rá kérdőn.
-Egy lány eljött és valamennyiünket kimentett. Azt mondta, hogy a barátod. - nagyon elcsodálkoztam a lány szavain. Hisz nekem nincsenek is barátaim.. mármint egy van, de ő tudtommal Amerikában tartózkodott. Azonnal a telefonom után nyúltam és tárcsáztam Becky számát.
-Szia! Ezek szerint sikerült megmentem őket, ugye?- szólt bele a telefonba a rekedtes hang.
-Teljesen hülye vagy? Meg is halhattál volna! Egyátalán minek jöttél ide? Mi van ha mostmár te is felkerültél a listájára?- túrtam bele a hajamba idegesen. Hyungwon a vállamra rakta a kezét, de abban a pillanatban nem segített vele.
-Szívesen! Azt hitted hogy hagyom hogy a legjobb barátom egyedül vívja meg ezt a csatát?- vágott vissza. A hangján hallottam hogy ő is legalább ugyanolyan ideges mint én.- Amúgy meg ne gyere nekem a veszéllyel! Milyen barát lennék, ha most a legnagyobb szarban hagynálak el? Itt vagyok Jeju-n! Akár tetszik, akár nem, akkor is segíteni fogok!- a szavai hatására a könnyeim végül utat törtek maguknak és végigfolytak az arcomon.
-A hegyeknél vagyunk, a túraösvény elején. Itt várunk. - szólaltam meg végül.
-Mindjárt ott vagyok! Ne bőgj te majom!- mondta majd letette a telefont. Úgy éreztem hogy lábaim nem bírják tovább tartani a súlyom, így letelepedtem az egyik fa tövében.
-Minden rendben lesz!- mosolyodott el Hyungwon bátorítóan, majd ő is helyet foglalt mellettem. Nem kellett sokat várnunk, hisz egy negyed óra múlva egy alacsony, vörös hajú lányt pillantottunk meg talpig feketében. Azonnal felpattantam a földről és vad integetésbe kezdtem. Becky azonnal rohanni kezdett és a nyakamba vetette magát.
-Nem változtál semmit! - ingattam meg a fejem mosolyogva.
-Te sem éppen! - vigyorodott el. - Na de koncentráljunk a lényegre. Mindenki itt van?- kérdezte tőlem, hisz neki nem voltak meg az adottságai hozzá, hogy láthassa őket. Ő csak a hangjukat hallotta. Épp ezért is féltettem.
-Ne aggódj már értem!- ütött a karomba egy hatalmasat. - Nagylány vagyok! Amúgy is, ha meg kell halnom, akkor legalább tudom, hogy nem volt hiábavaló. Itt van a pasid is? Mondanom kéne neki valamit.- mosolyodott el, mire az egész fejem vörös színt vett fel.
-Itt van! De ha lehet, ne hozz zavarba...-motyogtam.
-Hyungwon, az édesanyádról van szó. Mint azt tudod, az ő teste is az erdőbe volt. Őt is sikerült kihoznom. Én nem látom a lelkeket, viszont hallom a hangjukat.- nézett maga elé, majd nagy levegőt vett.- Édesanyád azt üzente hogy légy boldog és erős! Biztos volt benne hogy sikerrel jártok majd és azt mondta hogy ne okozz neki csalódást.- Hyungwon némán állt mellettem, csak szorította a kezem. Visszatartotta a könnyeit, próbálta teljesíteni amit az édesanyja kért. Erős akart maradni.
-Köszönöm! - mondta, mire Becky elmosolyodott.
-Szívesen! Cuki hangod van! - mondta a lány egy hatalmas vigyorral az arcán. - Na de induljunk! Keressük meg ezt a dögöt és mentsük meg Hyungwont! - kiáltott fel lelkesen, majd mindannyian nekivágtunk a nagy csata felé vezető útnak. Kíváncsi vagyok, mit hoz nekünk a sors, de annyi biztos hogy most erősebbnek érzem magam, mint valaha.