Az én rosszfiúm [Befejezett]

Tizenkilencedik rész

-Gyeomie~.-zokogott tovább BamBam.

Tovább simogattam a hátát.

-Ki bántott?-kérdeztem tőle, és a szemeibe néztem.

Már kicsit elcsitult a sírása, és talán már tud egy értelmes mondatot kinyögni.

-Jackson.-mondta halál komolyan, mire én összeráncolt szemöldökkel bámultam rá.

Jackson Hyung miért is bántaná?

-Mit csinált?-tettem fel kicsit félve a kérdést.

Bam megint sírni kezdett.

Magamhoz öleltem, és próbáltam megnyugtatni.

-Gyere ülj le, és meséld el mi történt.-indultam meg a kanapé felé, amin mindketten helyet foglaltunk.

-A buli után felmentünk hozzá, és ő hulla részeg volt. Én nem ittam sokat, azért akartam vele maradni, hogy vigyázzak rá nehogy hülyeséget csináljon. Becsukta az ajtót, és csókolgatott, aztán elkezdett vetkőztetni. Százszor szóltam rá, hogy ez még túl korai, de ő nem foglalkozott vele. Hiába ellenkeztem, így is lefektetett. Rohadtul fájt, és még mindig alig tudok leülni.-könnyezett be újra, aztán folytatta.

-És reggel elmondtam neki, hogy mit csinált... És azt kérdezte, hogy nem akarom-e megismételni.-sírta el magát megint.

-Bam, ez rettenetes... Hogy tehette ezt?-gondolkodtam el.

Ő nem az a Jackson aki a legjobb barátom.

Senkivel sem tenne ilyet.

Soha.

-Nem tudom...-suttogta maga elé bámulva.

-És... Szakítottatok?-kérdeztem meg, mire szomorúan felnézett.

-Szakítottam vele.-hajtotta le a fejét.

-Találsz majd jobbat.-próbáltam valami megnyugtatót mondani.

Bam még mindig zokogott.

Miután karjaim között kisírta magát, valaki kopogott.

Felpattantam a kanapéról, és reménykedve léptem az ajtó elé.

Könyörgöm, Mark legyen az.

Lehunytam a szememet, és kinyitottam az ajtót.

-Szia Gyeomie~.-hallottam meg Jinyoung hangját, mire kicsit csalódottan, de még is boldogan néztem fel.

-Jinyoungie~!-ugrottam a nyakába, mire ő felnevetett.

-Mizu?-kérdezte, miközben beljebb jött, de amikor meglátta a kisírt szemű BamBam-ot a kanapén ülve, leolvadt az arcáról a mosoly.

-Bam, jól vagy?-lépett hozzá közelebb, és az arcára kiült az aggodalom.

-Nem...-sóhajtott fel szegény fiú. Junior kérdőn nézett rám, mire én leültem melléjük.