A stréber titkai

10. Sötétség

Reggel mikor felkeltem, jobban éreztem magam. De mikor rá álltam a lábamra, szó szerint összeestem. Nem fájt annyira, de ahogy hirtelen rá álltam, bele nyílalt a fájdalom. Óvatosan felálltam, és levettem a borogatást. A bokám nagyon lila volt, de semmi a térdemhez képest. Most képzeljetek el, egy rohadó zombit. Na igen. A tértem pont úgy nézett ki. Gyors felöltöztem, de előtte bekötöztem a lábam, hisz ma van a versenyem. Le mentem a konyhába, majd leülve az első székre, felsóhajtottam. Megint erőt vettem és a hűtőből kivettem egy szendvics alap hozzávalóit, majd mindent az asztalra rakva megint leültem. Így fogyasztottam el a reggelim. A versenyig még van 5 órám. Megvártam, míg Matteo felébred, majd együtt indultunk a pályára. A műhelynél már mindenki ott volt, és indulásra készen voltak. 

-Sziasztok.-köszöntem vissza.

-A motoroddal minden rendben. A horpadásokat is rendbe hoztam. Egész éjjel dolgoztam, szóval ha nem nyersz akkor seggbe rugdoslak.-mondta köszönés képen Luke. Felnevettem, majd vissza szálltam az autóba és indultunk a verseny helyszínére. 2 óra elteltével, már ott is voltunk. Még volt egy órám, szóval gyakoroltam. Rettenetesen fájt a térdem de nem mutathattam. Mikor megálltam, Ty is megállt.

-Mid fáj?-kérdezte, mire furán néztem rá.-Ne is tagadd. Még bukósisakban is látszott, hogy majdnem elsírtad magad. Szóval, most komolyan! Mi fáj?-nézett rám, komolysággal a tekintetében. Nem tudom pontosan mért, de szükségesnek érezte elmondani neki.

-A térdem piszkosul fáj. A bokám még elviselhető. -mondtam halkan. 

-Gyere.-mondta, majd elindult egy fészer felé. Követtem, és mikor bementünk, felém fordult.-Muti a térded.-levettem a motoros ruhát, majd a cicanadrágomat felhajtva, és a kötést levéve mutattam meg Ty-nak, aki tanulmányozni kezdte. -A bokád max csak kicsit kificamodott. De a térdedben a csont szerintem megrepedt. Ezzel kurva gyorsan orvoshoz kell menned. -nézett rám.

-Mióta vagy te orvos?-forgatom meg a kezem.

-Orvosira jártam 2 évet.-vont vállat.-Gyere elviszlek a kórházba. 

-Ki van zárva. Majd a verseny után elmegyek orvoshoz. Addig nem.-gyors vissza öltöztem, majd elhagytam a fészert. Pont akkor hallgatott el az eddig éppen bömbölő zene, és a kommentátor szólalt meg.

-A már körünkben jól ismert Tayler és Melody méri össze, tudásukat pár perc múlva.-jelentette be. Még elmondta a programokat, majd újra hozzánk szólt.-Szóval. Kérném a 2 fiatal versenyzőt a start vonalhoz sietni, hogy mi hamarabb kitudódjon, ki is lesz az, aki képvisel majd minket a 2018-as "Motorosok a célban" versenyen.-Mikor ezt kimondta, leesett az állam. De nem volt időm gondolkodni. A helyemre álltam, majd fel ülve a motorra, próbáltam nem grimaszt vágni.

-Nem muszáj ezt csinálnod. Ne erőltesd meg a térded.-súgta oda.-Mindenki tudja, hogy te nyersz. Viszont akkor mindenki megtudja, hogy motorozol. Ezt te is tudod.-Én csak felraktam a bukósisakot, majd beindítottam a motort. Mikor láttam a jelzést, elindultunk. Csak mentem és mentem. Nem érdekelt semmi. Nagy fájdalmaim voltak az igaz. De nem érdekelt. Csak nyomtam a gázt. A tömeg mellett elhaladva, észre vettem Cameront és az apját. Mind ketten szurkoltak. Aztán a mellettük lévő Brett és Lunára kúszott a tekintetem. Majd Scottra, Lukera és Matteora. Mind szurkoltak nekem. Viszont apu csak mosolygott. Mindig anyuval jöttek. Sose hagyták volna ki a nagy versenyeket. Rossz volt látni. Viszont észbe kaptam és mielőtt neki mentem volna egy fának, bevettem a kanyart. Ty-ra néztem, aki mögöttem csak a fejét rázta. Mikor az utolsó kört kezdtem, anya megint megjelent. A motort megint balra rántottam. Kisodródtam a pályáról, be egy kis fás részre. Elborultam a motorral, pont a rossz térdemre. Viszont még közel sem volt vége. A fejem nagy csapódással ért a földnek, amitől ordibálni támadt kedvem. Éreztem, hogy nagyon nem jó helyen van a motor. Mindenem nagyon fájt. Mikor kinyitottam a szemem, Ty rohant oda hozzám. Leszedte a motort, majd a sisakot rólam.-Nyugi. Itt vagyok.-Ennyit hallottam.

 Még éreztem hogy felkap, majd egyszer csak szirénát hallottam. Mondani akartam, hogy csendesebben mert szét megy a fejem, de nem tudtam meg szólalni. Éreztem, hogy betesznek a mentő kocsiba. Azt is hogy kivesznek és rohannak velem. Viszont mind végig éreztem valamit. Valamit ami erőt adott, ahhoz hogy ne vesszek el a sötétben. Egy kéz, ami mind végig a kezemet fogta. És amint azt elengedte, olyan volt mint ha egy szakadékba esnék. Viszont egy mondatot, még sikeresen meghallottam.

-Minden rendben lesz.-Hallottam Cameron rekedtes hangját, majd elnyelt a biztonságot nem nyújtó sötétség.... 

Képzeljétek! Ma mikor feljöttem Wattpadra, azt láttam, hogy ennek a történetemnek már, 3,26K olvasója van. Iszonyatosan örülök, és köszönöm mindenkinek! További szép estét mindenkinek! És élvezzétek, hogy hétfőn nem kell suliba menni :D