A stréber titkai

24. Reménytelenség

Éles fájdalom és sötétség. Ezt éreztem először. Ilyen lenne a halál? Nem hiszem. Vagyis még nem volt benne részem, szóval nem tudom. A szememet kinyitom, és rá kell jönnöm, hogy élek. És semmi sem változott, mielőtt kiütöttem volna magam. Ugyan abban a koszos és rideg pincében voltam mint azelőtt. A lábamra esett pillantásom, és észre vettem a rajta lévő kötést. Oldalra pillantottam, ahol a többiek maguk elé bámulva merengenek a semmibe. Nem szólalok meg. Még nem megy. Mia felém fordul , majd elmosolyodott. De ez más volt. Lemondás, és reménytelenség volt benne. Mi folyik itt? Lemaradtam valamiről? Vagy történt valami? Tömérdek kérdés, és sehol a válasz. Tennem kell valamit. Legalább egy kérdést feltennem a sok közül.

-Mi történt?-mondom elhaló, rekedt hangon. A fiúk rám kapták a tekintetüket. Mindegyiken más volt. Nash inkább mint ha megnyugodott volna. Daniel féltőn. Dylen pedig mind a kettőn. 

-Jól vagy?-suttogja Dylen.

-Nem tudom.-mondom őszintén.

-Azt hittük meghalsz.-mondja halkan Mia.

-Én is azt hittem. Elmúlt a fájdalom. Nem éreztem és nem érzékeltem semmit. Körülöttem minden fekete volt. Majd egy fénylő valami felé kezdtem repülni. De mielőtt oda értem volna, hatalmas fájdalom lett a combomba. A fehérség eltűnt. Én mos itt tartunk. 

-Meg mondanám meddig voltál kiütve, de semmi idő érzékem.-mondja Daniel.

-Ki kötötte be a lábam?-kérdeztem.

-Zoe.-válaszolja meg kérdésem Nash. Csak bólintok.

-Mért vagytok ennyire letörve?-nézek végig nyúzott arcukon.

-Zoe mondta, hogy Melissanak van egy terve velünk kapcsolatba. De azt nem tudja mi. De nagyon elszánt, és véghez akarja vinni.-mesélte Daniel. Ekkor nyílt az ajtó, és léptek zaja törte meg a közénk furakodó csendet. Melissa jött le, majd szemre hányóan mosolygott rá.

-Azt hittem már gödröt kell ásatnom neked.-kuncog fel. 

-Nagyon vicces vagy.-forgatom meg a szemem.

-Tudom.-dobja hátra a haját.-Sok milyen vagyok még viccesen kívül.-mosolyog.

-Igen. Pszichopata és ribanc.-mondom rá nézve.

-Hogy mit mondtál?-húzza fel szedett szemöldökét.

-Nem vagyok papagáj, hogy elismételjem. Tudom, hogy hallottad amit mondtam.-rántok vállat.

-Én a helyedben nem beszélnék így velem.-mondta, majd megfogta bekötözött részt, és megszorította, mire felszisszentem.

-Mért? Csak őszinte vagyok.-vicsorgok a képébe.

-Túl őszinte.-mondja idegesen, majd az asztalhoz ment. Megint egy kést kapott fel, majd felém jött.

-Ne tedd.-mondja neki Dylem.

-Túl nagy a pofája. Ha felvágom akkor még nagyobb lesz, de kinyitni nem fogja.-fogta meg arcom, majd méregetni kezdte.

-Ne méregess. Ha meg akarsz csókolni akkor előre mondom, hogy heteró vagyok.-motyogom, mert még mindig össze van szorítva arcom. És itt pattant el nála valami, de most csak a karomat vágta el, ezzel nagy és szétnyitott sebet hagyva maga után. 

-Meg kéne tanulni befogni a pofád. Egyszer már majdnem meghaltál. Legközelebb meg is öllek.-sziszegi, majd felment a lépcsőn. A kezemből ömlött a vér, de én rezzenéstelen arccal bámultam utána.  

-Most ezt mért kellett?-kiabálja Dylen.

-Nem fogom hagyni magam. Az ajtó megint kinyílt, de most Zoe alakja tűnt fel. Egy dobozka volt nála, és egyenesen felém jött.

-Hányszor fogod még felidegesíteni?-kérdezi, miközben a sebemet tisztítja.-Ez csípni fog.-mondta, majd rá tette a fertőtlenítős vattát, mire felszisszentem.-Én szóltam. Elég mély a seb. Ezt össze kell varrni.

-Nem.-vágom rá.

-Mi?-néz rám a lány.

-Elő ne vedd a tűt, mert sikítok.-nézek rá komolyan.

-Te félsz a tűtől?-röhög fel szinte hisztérikusan Daniel.

-Igen.-mondtam faarccal. 

-És akkor még is mit csináljak vele?-húzta fel szemöldökét, mire megrántottam a vállam.

-Tixozd össze vagy mit tudjam én, de engem nem varrsz össze, úgy hogy tátom, és tudok róla.-makacskodtam.

-Valaki leütné?-nézett a többiekre.

-Sajnos le vagyunk kötözve. De ha kioldozol, akkor szívesen.-mosolyog rá Nash.

-Sajnos azt nem tehetem.-sóhajt nagyot Zoe. Ezután valami orvosi cuccal megoldotta, hogy ne keljen össze varrni, viszont mondta, hogy ha rosszabbodik, akkor muszáj lesz.

-Hozok nektek, valami kaját, meg innivalót.-mondta, majd felment az emeletre.

-Komolyan.. Ezt nem tudom fel fogni.-néz rám Dylen.-Motorozol, nem félsz semmitől, erre kiderül, hogy egy rohadt kis tűcskétől fosol?-akad ki.

-Kiskoromban majdnem lenyeltem egyet. Az orvosok szedték ki, mert megakadt a torkomban. Azóta félek tőlük.-rántok vállat.

-Sajnálom.-mondja bánkódva, mire elmosolyodtam.

-Semmi gond. Hisz nem tudhattad.

-Meg is jöttem.-mondta, majd sorban elkezdett minket etetni és itatni.   

És végül megint egyedül maradtuk. Mindenki csendben várta hogy történjen már valami. De semmi. Mivel egyáltalán nincs idő érzékünk, ezért nem tudnám megmondani, mi mennyit idő is telt el, mikor Mia megszólalt.

-Kijutunk, innen valaha?-kérdezi halkan.

-Persze.-néz rá Daniel, de a lány csak lehajtott fejjel ült tovább.

-Nekem már nincs reményem.-suttogja.

-Őszintén? Nekem sincs.-mondta Nash.

-Ne csináljátok már. -nézek rájuk Dylen.

-Mit? Itt vagyunk már kitudja mióta, és nem tudok semmit. Az egyikünket kétszer megkéselték, és nem tudhatjuk, mikor jövünk mi.-akad ki a fiú.-Nektek lehet, hogy van kiért reménykedni. Hogy kijuttok, mert a család és a barátok keresnek. De nekem, nekünk,-nézett Miara és Daniellre.-nincs senkink magunkon kívül. Most reménykedjek a ti szeretteitekben, hogy megtalálnak? Vagy mit tegyek? Mit tegyünk?-kiabál már.

-Dylen...-mondtam, mire rám néz.-Ki tudja hol vagyunk. Lehet soha nem találnak ránk. Én sem tudok reménykedni. Sem hinni.-Nézek szemeibe, mire láttam benne, a feladást. Tudom hogy rádöbbent, hogy nincs miben hinni.

És ültünk ott tovább, csendben. 5 reménytelen fiatal lekötözve egy pincében. Reménytelenül és feladva. Hisz mit tehetnénk?