Vicces, hogy ha valaki azt mondja hogy "kikapcsolódás","relax","nyugalom", akkor egyes embereknek a wellnesz vagy a pihenés jut először eszükbe. De nekem? Nekem a motor búgás, a benzin szaga, a gyorsaság által hagyott porfelhő és maga a gyorsaság. E...
Mikor azt hiszed rendbe jön az életed és minden happy lesz, akkor vág pofon az a kurva felismerés, hogy rohadtul nem csodaországban élünk. Mikor már azt sem tudod hogy milyen boldognak lenni és a mosolyod már nem látszik többé.
Sokan gyengeségnek tartják a szerelmi bánat nyílt felvállalását, de én ezzel nem értek egyet. Mert mi lehet emberibb annál a mély megrendülésnél, amelyet a szerelem elvesztése vagy más veszteség miatt élünk át? Hisz elveszteni valakit, aki a világot jelenti neked, vagy csak egy kicsit is fontos számodra, akkor mért ne mutathatnád ki az érzelmeidet?
A kórházi napok után 1 héttel kiengedték Cameront. Az orvos azt mondta, hogy bármi van azonnal hívja fel. Mert már nem játék semmi. Egy fejfájás is rosszat jelenthet.
Az nap is csak a szokásos történt. Mellette ébredtem fel. Nem sokkal utánam ő is megébredt. Mosolygott. A szeme csillogott. Azt mondta, hogy ma rosszalkodni akart. Én persze nevetve bele mentem és élveztem minden pillanatot. Majd együtt töltöttük a napot mint mindig. Elvitt a kedvenc helyemre ami nem más mint a motor pálya. Beszélgettünk Lukeval és Scottal, ami már jól esett, mert hiányoztak. Motoroztam kicsit, ami lekötötte a figyelmem, és ekkor jöttem rá, hogy hanyagoltam mindent és mindenkit. Haza fele sétálva, sokat nevettünk. Szinte már nem tűnt igaznak. Majd mint szokásos este, egymás karjában aludtunk volna el. De ő nem aludt. Maga felé fordított, és bele nézett a szemembe. Csókot nyomott a számra, majd mintha utoljára mondaná, kimondta, hogy " Szeretlek". Viszonoztam, majd mellkasára hajtottam fejem, és álomra hunytam a szemem. Bár ne tettem volna
Mikor felkeltem az eső hangjára, rossz előérzetem támadt. Megfordulva Cameront szemléltem. Valami furcsa volt. Keltegetni kezdtem, de amint észre vettem, hogy nem lélegzik elhomályosult a szemem. Kiabálni kezdtem a nevét, és csak rázogattam. De semmit. Apu tört be a szobámba, és mikor észre vette amit kellett, szórósan a karjaiba zárt, én csak üvöltve sírtam.
És most itt vagyunk. A sírkövet bámulom és keservesen sírok. 1 hete. 1 hete hogy életem szerelme itt hagyott. Egyedül. Lelkileg össze vagyok roppanva. Bármire ránézek ő jut eszembe. Bármilyen jó emlékre gondolok, akkor a közös programok ugranak be. És nem tudok ellene tenni. Csak bámulom a sírkövet.
Cameron White
1999-2018
"Csak arra gondoljunk vissza a múltból, aminek az emléke örömet szerez."
Olvasom a sírkövet, már vagy 1000-redjére. Lassan megindulok ki a temetőből, majd haza veszem az irányt. Már sötét van. 8 óra körül jár az óra, mikor haza érek. Lefürödve, lefekszem az ágyra. Az ágyra ahol még érzem mámorító illatát. Az ágyra, ahol megtettünk jó pár dolgot. Az ágyra, ahol élete kimúlt. Az ágyra, ahol utoljára mondta ki hogy "szeretlek".
Szemeimet álomra csukom, de az álom valahol Bora-borán koktélozgat és nincs kedve meglátogatni. Csak aludni akarok. Hátha akkor eltűnnek azemlékek... De tudom, hogy nem fognak. Csak egy agysebész tudná kivágni belőlem őket. De lehet még ő sem. Telefonommal szórakozom, mikor véletlenül belépek a névjegyzékbe. Nem tudom, hogy a tudatalattim, vagy csak véletlenül, de pont Dylen nevénél állapodik meg a tekintetem. Hosszasan gondolkodtam, hogy mi legyen. De végül a zöld gombra nyomtam, és kezdeményeztem a hívást. Nem mondanám, hogy hamar felvette, de legalább felvette.
-Igen?-szól bele, kételkedően.
-Őm szia..Melody vagyok. Akit segítettél a kórházhoz jutni...-suttogtam.
-Áhh szia. Miben segíthetek?-mondja már felszabadultabban.
-Említettél, valami felejtést és boldogságot a múltkor.-vezetem rá, hogy mit is akarok.
-Áhh szóval meglátogatnál minket?-kérdezi.
-Igen.-mondtam pár másodperc múlva.
-Rendben. Találkozzunk a kórház előtt. Fél óra múlva. -mondta, mire le is tette. Én egyből elkezdtem öltözködni. Egy szürke kötött pulóvert, és egy fekete farmert vettem fel egy fehér tornacipővel és egy bordó sapkával. Telefonomat kezembe vettem, majd még egy bőrdzsekit fel vettem, és elindultam.
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
A sötét utcán sétálva volt időm gondolkodni. Biztos akarom én ezt? Hát végül is mindegy mi tesz ronccsá nem? Ennél már csak jobb lehet. Mire ezt jól végig gondoltam, oda is értem a kórház épülete elé. Ő már ott várt rám.
-Még vissza fordulhatsz-néz rám.
-Nem szeretnék. Menjünk.-mondtam határozottan.
A hely ahová mentünk, egy romos épület volt, amiben koszos matracokon, körbeülve beszélgettek. Dylennel leültünk egymás mellé, mire bemutatott.
-Srácok, ő itt Melody. Melodi ők pedig Jason, Zoe, Melissa, Angelika, Jeremy és Archie.-mutatta őket be, én csak intettem, majd kezembe nyomtak egy vodkás üveget. Először csak néztem az átlátszó löttyöt, majd meghúztam. A torkom kapart, és égett. De tetszett. Még egyszer meghúztam, majd tovább adtam. A következő amit adtak, az egy cigaretta volt.
-Nem dohányzom.-fogtam meg a füstölgő rákkeltőt.
-Nem is olyan dohány van benne.-mondta asszem Melissa.-Na gyerünk. Szívj bele. Tetszeni fog.-kacsint, majd meghúz valami üveget. Végül bele szívtam és egy köhögőroham után, ugyan úgy letüdőztem az anyagot.-Szívd csak el nyugodtan. Látszik rajtad hogy kell.-mondta, mire bólintottam. Mire elszívtam és még ittam hozzá valami tömény valamit, kezdtem érezni, hogy hamarosan végem. Így is lett. Eléggé beütött de jól éreztem magam. Feloldódtam és csak mosolyogtam. Mindenki vicces történetet mesélt, arról, hogy múltkor hogy beszívtak. Nem mondom, hogy büszke vagyok arra, amit most csinálok, de legalább nem azon gondolkodom, hogy menjek-e Cameron után, vagy tűrjem a fájdalmat. De most jó. Most nem fáj.
Hű. Hát ez borzalmas rész lett. Szerintem ilyen szart még nem írtam ebben a történetben. Sajnálom. Lehet törölve lesz, lehet újra írom. De lehet hagyom, és a többi részre koncentrálok. Majd még eldöntöm. :/ Ja! És köszönöm a 24,1K olvasót! :) Brútálak vagytok! <3
