A stréber titkai

19.Kórházban töltött napok

A szoba előtti székek üresen álltak, szóval gondolom bent van mindenki. Nem álltam meg az ajtó előtt. Nem gondolkodtam, hogy be-e menjek. Azzal a lendülettel nyitottam be, és sétáltam az ágya végéhez. Hallottam, hogy az ajtó hangosan becsapódik, és valaki ijedten felkel. Nem törődtem vele. Csak néztem mozdulatlan testét, és hallgattam a gépet, ami a szívdobogását jelzi. Homályosan kezdtem látni, de nem csináltam semmit. Hagytam, hogy a könnyeim utat törjenek és lefolyva az arcomon a takaróra essenek. Szörnyű látvány mikor az az ember akit szeretsz, akiért megtennél bármit és akiért az életedet áldoznád, éppen azért küzd hogy életben maradjon, hogy még élhessen egy pár hetet. Mert igen. Cameronnak már csak hetei vannak hátra. Valaki megfogta a vállam, de nem néztem rá. Csak azt a nyugodt arcot tudtam nézni aki éppen előttem feküdt.

-Fel fog kelni.-mondta halkan Harry.

-Tudom. De nem fog változni semmi. Pár hét múlva ugyan itt lesz. Én ugyan úgy össze török és ugyan úgy reménykedek, hogy csak egy rossz álom amiből nem tudok felébredni.-suttogtam.

-Nekem is fáj. Épp hogy vissza kaptam a fiamat, már megint el veszítem.

-Már bocsánat. De ez csak a maga hibája.-néztem rá.-Ön ment el. Ön nem vitte magával. Ön hagyta hogy szenvedjen.-mondtam érzelem mentes hanggal, mire lesütötte a szemét. Azt hittem nem fog megszólalni, de még is megtette. És amit mondott azon meglepődtem.

-Tudom. De hidd el nem telt el olyan nap, hogy ne gondoltam volna rá. Arra hogy abban pillanatban épp mit csinálnánk, ha ott lennék vele. A tudat, hogy a férfias dolgait és gondjait nem oszthatja meg velem és nem láthatom el tanácsokkal. Hogy nem dicsérhetem és nem szidhatom le. Egy szavam sem lehet. Viszont lehet hogy ennek így kellett történnie. Mert így megismert téged.

-Ha elviszi, akkor most nem itt állnék, és várnám hogy felkeljen. Nem sírnék éjszakánként és boldog karácsonyom lenne. Lehet csak nekem adott volna szívességet, hogy elviszi. De még sem kívánom ezt. Mert szeretem. És senkit nem szerettem még annyira mint őt.-néztem újra a fiúra, akinek egy grimasz volt az arcán, majd újra kisimul.-Rossz látni, hogy fáj neki.

-Megyek iszok egy kávét. Te is kérsz?-kérdezi, mire megráztam a fejem. Harry elhagyta a szobát, mire én körülnéztem, de egyedül voltam. Ketten voltunk.  Az ágyához húztam egy széket majd megfogtam a kezét.

-Nem tudom, hogy hallasz-e. De tudd, hogy itt leszek amíg fel nem kelsz.-mondtam, majd megpusziltam arcát. Leültem a székre, majd fojtattam bámulását. Arra vártam, hogy megszólaljon, hogy "Ne bámulj már mikor alszom. Idegesítő.". De nem tette. Nem dobott az arcomba egy párnát, hogy most már tényleg ne bámuljam. Nem csókolt meg. Nem ölelt magához. Ehelyett csak mozdulatlanul feküdt. Mellkasa egyenletesen mozgott fel és le. Arca is nyugodt volt csak néha-néha rándult egy kicsi grimaszba. De ezzel jelezte, hogy érez. Csak az a baj hogy fájdalmat.

5 nap telt el. 1 percre sem hagytam el a kórházat csak a 3. napon. Apuék hoztak be nekem tiszta ruhát és pénzt. A szobát is csak akkor hagytam el, mikor a mosdóba vagy valami élelemért mentem. De nem tudtam enni. Alig ment le pár falat a torkomon. Friss levegőt is csak akkor kaptam mikor éjjelente nyitott ablaknál bámultam a várost. A orvosok és az ápolok kevesek. Behoztak nekem egy ágyat, de én megmakacsolva magam a székben aludtam és Cameron kezét fogtam. Az ápolók behoztak nekem különféle bogyókat, amik amúgy vitaminok voltak. Hisz a testem kezdett felmondani. A bőröm is hulla fehér volt a D-vitamin hiánytól. Sokszor próbálkoztak azzal, hogy menjek ki levegőzni a szemben lévő parkba. Vagy hogy pihenjem ki magam, de az ágyban. Ugyan is amikor azt írtam hogy "aludtam" igazából csak napi 1-2 órát, amitől persze karikás lett a szemem. De nem tudtam aludni.  A 3. napon bejött hozzám Brad. Azt beszélgettünk Cameronról, majd kérdeztem, hogy a kórházon kívül mizu. Mondta hogy majd Luna is bejön. De ezután rólam kérdezett. Nem is próbáltam hazudni. Viszont akkor azt mondta."Melody. Nem csinálhatod ezt. Szörnyen nézel ki. A mosott szarnál is szarabbul. Ha Cameron felkel és így meglát akkor a sokktól lesz megint kómában. Szóval szedd össze magad. Aludd ki magad, menj ki a levegőre és egyél rendesen mert látom a bordáid és úgy nézel ki mint egy anorexiás.". Nos nem mondom, hogy nem ütött szíven amiket mondott, de bejött. Összeszedtem magam és kezdek vissza zökkenni a rendes élet módomba. 

Ez most már a 7. nap. Cameron ugyan úgy  van mint eddig. Viszont én sokat "gyógyultam". Vissza jött a szívem a napi 3-szori 10 perces sétáim miatt. Minden este az ágyban alszom viszont Cameron kezét fogva. Az étvágyam nem az igazi még, de azért vissza zökkentem a napi 3-4-szeri étkezéshez, hogy hamar vissza szedtem a kilóimat. Ha nem is megy le a kaja, akkor le kényszerítem valahogy. 

És most itt tartunk. Szilveszter napja van. Este 23:56.  A már jól ismert ápoló bejött megkérdezni, hogy le-e megyek koccintani. De nem mentem. Túl sok filmet nézek ahhoz, hogy tudjam Cameron pont 00:00-kor felébred makk egészségesen, megcsókol és boldogan élünk míg meg nem halunk. Ja. Jó is lenne. Na de én tényleg bíztam abban, hogy felkel 3 perc múlva. 2 perc múlva. 1 perc múlva. Mindenki vissza számolt már. Én szorosan becsuktam a szemem, és mikor mindenki felüvöltötte, hogy "Boldog újévet" akkor kívántam. Majd kinyitottam a szemem...

És akkor..akkor..Nem történt semmi. Cameron ugyan úgy mozdulatlanul feküdt. Nagyot sóhajtottam, majd az ablakba álltam és néztem a tűzi játékot. Szép volt. De jobb lett volna az éppen kurva mélyen szundikáló pasimmal nézni. Vajon ha kiszedem az ágyból és magam mellé állítom, ahhoz mit szólnának az orvosok?

2018.01.01. Jelentem még mindig semmi. És azt hittem én alszom sokáig szombatonként. A lényeg viszont, az hogy az orvosok mondták, ha egy hét múlva nem ébred fel, le kapcsolják a gépről. És itt elszállt minden reményem. Csak leültem a székbe. Rádöntöttem a fejem Cameron ágyára, majd keserves sírásba kezdtem. A megismerkedésünktől kezdve idáig végig gondoltam mindent, amit történt velünk. Hihetetlen, hogy így fejeződik be történetünk...

-Melody.-hallottam meg egy nagyon halk és erőtlen hangot. Olyan gyorsan helyeztem magam egyenes testtartásba, hogy a lendület miatt hátraestem a székkel.-De szerencsétlen vagy.-mondta Cameron, majd nevetni kezdett. Nevetése csak úgy csengett a fülemben. Én is el elnevettem magam. Felkeltem majd megöleltem.

-Végre felkeltél te seggfej. Most szívesen megütnélek amiért 1 hétre itt hagytál.

-Köszönöm kedvességed baba én is szeretlek.-nevet, majd megölel.

-Én is szeretlek.-suttogom.-Na de most szólok egy orvosnak.-mondtam majd rohantam is.

-Doki!-rohanok Cameron orvosa felé mosolyogva.

-Melody. Mi ez a nagy boldogság?-fordul felém.

-Cameron felkelt.-visítottam fel, mire egyből a szobája felé vette az irányt. Én pedig követtem.

Egy nagyobb vizsgált után az orvos mondta, hogy pihenjen, majd jön, és elhagyta a szobát, ezzel kettesben hagyva minket.

-Mindent hallottam ám.-néz rám a fiú.-Mi oka volt Bradnek így kioktatni?-kuncog fel.

-Hát. Eléggé ramaty állapotban voltam. Ő bejött kioktatott, és amennyire kemények voltak a szavai annyira hatottak is. És néz rám. Remekül festek.-nevetek.

-Mindig gyönyörű vagy.-mondta majd magához húzott és megcsókolt.

-Felhívtam mindenkit, hogy hajlandó voltál felkelni. Szóval számíts a sok "Jól vagy?" "Biztos jól vagy?" "Soha többé ne csináld ezt!" szövegre.-mosolygok el.

-Mint ha direkt csináltam volna.-forgatja meg a szemét, mire egyszerre nevetünk fel. Imádom hallani hogy újra nevet. Most nincs is jobb érzés, hogy újra látni mosolyogni, hallani nevetni és bele nézni gyönyörű szemeibe.