•●My Demon●•

》Prológus《

-Ne...Könyörgöm neee~! -siránkoztam suttogva, miközben fejem felé emeltem a kezem. Gyáván már megint elbújtam egy iskola pad alá, lábaimat felhúzva magamhoz, ültem a hideg földön. A teremben sötét volt, csak néha kezdett el szikrázva villogni egy lámpa odakint a folyosón. Óvatosan kipillantottam a pad alól, ki a folyosóra, amin végig üvegablakok voltak -így tudott beszűrődni a lámpa villogó fénye is néha-néha.
A folyosó sötét volt, de amikor a lámpa fénye életre kelve pislogott párat, megpillantottam az Ő körvonalait, ahogy tisztán látszik, hogy befelé néz, meredten állva.
Rögtön visszább bújtam és összeszorítottam szemeimet.
Hirtelen kivágódott a terem ajtaja, mely tehetetlenül és fájdalmasan csapódott a falnak.
-Ne, ne, ne, ne, ne, ne...-suttogtam alig hallhatóan, ám ő mégis hallotta.
-De, de, de, de, de, de! -szórakozott és félelmetes hangja vízhangzott a teremben, és tisztán kivehető volt, hogy alig pár méterre van tőlem.
Akaratlanul is felsírtam kissé, miközben újra összeszorítottam pilláimat.
-Késő bánat kislány...-hallottam egyre közeledő lépteit.
Elkapott a pánik, és amilyen gyorsan csak tudtam kirontottam az asztal alól, és a lépéshangokkal pontosan ellenkezőleg futni kezdtem, ám pár lépésnél nem jutottam tovább, ugyanis teljes erőmből, neki ütköztem mellkasának.
Torkom szakadtából felsikítottam, és mikor megéreztem körém fonodó karjait, rugkapálni kezdtem.
-Neeeee!!! Engedj el!!! Nem akarom!!! -próbáltam ellenkezni, míg ő játszi könnyedséggel tartott karjai közt, ördögien nevetve.
Hirtelen torkomra fogott, ezzel belémfolytva a hiábavaló segély sikolyaimat, és neki szorított a falnak.
-Ne...-nyöszörögtem elhaló hangon, mire felkacagott.
A sötétnek hála nem láttam vérfagyasztó arcát, amely beleégett az emlékezetembe.
-Mindig eljátszod ezt...-simított szabad kezével arcomra -Pedig tudod jól, hogy úgyis elkaplak. -hajolt közelebb mire én csak lehunytam szemeim.
-De nem baj...Szeretek fogócskázni...-kacagott fel miközben hátranyúlt zsebéhez.
Lassan előhúzott egy kést és megforgatta azt kezében, szívemhez helyezte.
-Most pedig add nekem az életed Kicsim...-mondta majd belémdöfte a kést, mire fájdalmasan felordítottam.
-Neeeeee~! -sírtam fel, miközben felültem ágyamban.
Félve körbepillantottam szobámban, majd vettem egy mély levegőt, hogy helyre hozzam, szapora légzésem és szívverésem.
Fejemre fogtam miközben lehunytam a sírástól bedagadt, vörös és fájó szemeimet.
-Tűnj el a fejemből...-sziszegtem fogaim közt, inkább félve és reményvesztetten, mint dühösen.
Mély levegőket véve megnyugtattam magam, majd fáradtan kikecmeregtem az ágyamból, és a szobámból.
Péntek volt, hál' istennek.
Elvégeztem reggeli rutinom, és karikás szemekkel, úgy, mint egy zombi, lassú, fáradt és gyenge léptekkel ballagtam ki a házból, egyenesen a buszmegállóba.
Lassan már két éve húzódnak a komolyabb, ijesztőbb és az élénkebb rémálmok. De a tizenhetedik szülinapom után, már nem volt olyan éjszakám, hogy ne Vele álmodtam volna.
Azt sem tudom ki Ő, hogy, hogy hívják, vagy, hogy miért üldöz minden egyes álmomban, és öl meg a végén...Csak annyit tudok, hogy, hogy néz ki, és, ha meglátom erős kényszert érzek a menekülésre. Talán ezt nevezik túlélési ösztönnek...Vagy inkább kényszernek?
De ezek az álmaim olyan valóságosak...Érzem a folytogató kezét...Érzem a belémfúródó kést...
És érzem Őt. Érzem a lélegzet vételét. Hallom a hangját, olykor néha, még a fejemben is felcsendül gonosz és veszélyes dolgokat suttogva.
Talán...Nem hiába hisz mindenki őrültnek.
Lehet valóban az vagyok...

Időközben megérkeztem a gimnáziumomhoz, ahova belépve, rögtön megkaptam a lesújtó tekinteteket.
De nem tudott érdekelni. Van elég bajom.
Felballagtam az emeletre, a termembe, majd leültem a leghátsó padba.
Szomorkásan bambultam magam elé, miközben körülöttem boldogan nevetgéltek társaim.
"-Egy barátod sincs..."-csendült fel a jól ismert hang mire végigfutott hátamon a hideg.
"Tudom, hogy magányos vagyok...Mindig is az voltam..."
Engedtem a gondolatnak és szomorúan pillantottam körbe.
"-Őrültnek hisznek..."-zengte újra, amibe belefájdult a fejem.
"Lehet tényleg őrült vagyok?"
Aggódóan pillantottam körbe.
Mintha attól félnék, hogy meghallják miket gondolok.
Belső vívódásomat a tanár nő érkezése zavarta meg.
Ahogy belépett, az osztály elcsendesült és néhányan a helyükre baktattak. Felálltunk jelentettünk, majd leültünk.
A tanár nőnek csak úgy járt a szája, mint általában, ezért ki is zártam teljesen az elmémből, és csak a tábla tartalmát jegyzeteltem unottan.
"Vajon miért történik ez velem? Én miért nem élhetnék olyan boldog életet, mint a többiek?"
"-Nem gondolod, hogy a halál megváltást hozna?"-szinte vízhangzott a fejemben. Rögtön megráztam a fejem.
"Hogy juthatott egyáltalán ilyen az eszembe?...
Én?...Öngyilkos?...
Kissé nevetségesen hangzana.
Hiszen mindenem megvan otthon. Ha megtenném, akkor biztos, hogy őrültként híresülnék el..."
"-Már így is azként vagy elhíresülve Minji...A halál csak megmentene..."
"Lehet igaza van? A halál megváltana..."

♢●♢●♢

Este van már. A szüleim éjszakások, így egyedül vagyok itthon. Fogalmam sincs mit teszek...Mintha nem is én irányítanám magam.
Bennt ülök a kád vízben, ami már lassan kezd kihűlni. Szomorúan nézek szembe saját magammal. Ahogy kicsordul, az arcomon végig pereg majd lecseppen egy könnycsepp a víz lágyan hullámozni kezd.
Kezeim és lábaim remegnek.
Lassan felemelem a bal karom és a csuklómat fikszírozom.
"-Csak egyetlen vágás..."-harsogja a hang megállíthatatlanul.
"-Egyetlen egy, apró vágás és minden borzalomnak vége..."
-Csak egyetlen vágás...-motyogom magam elé jobb kezemben a borotva pengét szorongatva.
"-Úgy van. Egy gyors vágás és elér a megváltás..."
Remegő ujjaim közé fogtam a pengét és a csuklómhoz helyeztem. Már készen álltam végighúzni, mikor hirtelen egy gyors kép villant be anyuékról.
"Anyuék szeretnek...
Belehalnának, ha megölném magam. Azt hinnék, hogy elszúrtak valamit...
Pedig nem. Csupán az én hülye fejemmel van baj."
"-A szüleid gyűlölnek!"-majdnem, hogy ordította a hang.
-Nem! -ráztam meg a fejem -Ez nem igaz! -dobtam el a pengét a fürdőszoba másik felébe.
-Nem igaz ebből semmi sem! -kiálltoztam a fülemre tapasztva a kezem, miközben lehunytam szemeim.
-Hahh...-hallatszott egy halk sóhaj mire felkaptam a fejem -Pedig már olyan közel voltam. -a hang nagyon ismerős volt, ezért remegve pillantottam magam mellé.
Egy szőke hajú fiú ült a kád szélén teljes fekete szettben.
Lassan felém nézett, én pedig lesokkoltam, aztán telitorokból felsikítottam. Ő ijedtében felállt és szemöldök ráncolva felém fordult.
Ő volt az. Teljes életnagyságban ott állt előttem.
-Tűnj innen! -takartam el magamat.
-Te látsz engem? -biccentette oldalra a fejét, miközben azokkal a csupa fekete szemeivel fikszírozott.
-Menj innen! Hagyj békén! -sikoltoztam, majd fogtam néhány tusfürdős flakont és megpróbáltam hozzávágni. Azt nem tudom, hogy sikerrel jártam-e, ugyanis a könnyeimtől alig láttam valamit.
Ő csak felkacagott mire összerezzentem.
-Hagyd el a hisztit. Már láttalak mindenhogy.
-De...T-Te...Te...te...-dadogtam remegve a félelemtől.
-Jó sok kérdés van a fejedben. -mosolyodott el féloldalasan.
Én csak remegve összehúztam magam az intim részeimet takargatva.
-Jólvan. -bólintott -Öltözz fel és gyere ki. Beszélnünk kell. -ezt olyan undorral ejtette ki duzzadt ajkain, hogy már attól féltem elkapja a hányinger.
De Ő csak fogta magát, hátat fordított és kibagtatott az ajtón.
"Mi a fészkes fene történik velem?!"

×| Itt is lenne a My Demons első része, amit ti szavaztatok meg. Remélem elnyerte a tetszéseteket, és olyannyira szeretni fogjátok, mint a többi kömyvem♥
Sietek a kövi résszel, addig is kellemes rémálmokat😙♥ |×