•●My Demon●•

》28. fejezet《

Mint egy félholt, úgy kullogtam vissza a szobámba, miután a nagy kirohanásom után végeztem a reggeli rutinonmal.
Bent Jimin az ágyamon ült, haja szőke volt. Szinte már fehér.
-Szóval így nézel ki, ha jól laksz. -mértem végig. A bőre szinte ragyogott az egészségtől, ajkai vörösek és teltek voltak.
-Én...-állt fel sóhajtva -Nem tudtam nem belemászni a fejedbe...-lépkedett közvetlen elém, majd derekamnál összekulcsolta ujjait -És amiket mondtál és gondoltál...Tudnod kell, hogy mind igaz. Ezért kell átgondolnod, hogy biztos egy démont szeretsz-e. Vagy ez csak egy  fellángolás. -mosolygott rám szelíden.
-Te nem tudsz bele nézni a fejembe és megmondani?...-néztem fel rá könnyes szemekkel.
-Ha te nem tudod, akkor én sem tudom. -simította fel kezeit hátamra és magához ölelt. Sokáig álltunk így, egyikőnk se akarta igazán elengedni a másikat...azonban muszáj volt.
Miután pedig elváltunk, már nem szóltunk egymáshoz. Én csak összekészültem és elindultam az iskolába, Jimin meg követett. Beérve pedig nem találkoztam senkivel. Senkivel, akivel beszélhetnék...
Miért tűnt ez olyan furcsának, ha eddig mindig ilyen volt minden napom?...

》ÍRÓI szemszög 《

Az iskolában az órák gyorsan teltek, Jungkook-nak pedig korábban véget értek az órái, mint Taehyung-nak. Úgy gondolta megvárja, ezért elindult unottan a folyosókat járva, majd leért a földszintre.
A büfés már bezárt így pulcsija zsebébe nyúlva elővett néhány fémpénzt, hogy az automatából vegyen valamit.
Ám hirtelen zongora szót hallott meg az egyik teremből, aminek üresnek kellett volna lennie.
Nagy léptekkel már az ajtó előtt is termett és a kilincsre fogva kinyitotta az ajtót.
Azonban a terem valóban üres volt.
Jungkook belépett a terembe, behajtotta az ajtót maga mögött és a zongorára pillantott. Mikor a ritmust követően hosszú szünet után újra lenyomódott három billentyű, ő is odaállt és lenyomta ugyanazt a hármat újból.
Kíváncsiságképp Jimin újból lenyomott még kettőt, mire a fiatal fiú újból lenyomta azokat a billentyűket, amiket ő.
-Tudom, hogy te vagy az. -szólalt meg Kook a feketés árnyra pillantva -Aki mindig Minjivel van és követi...Nem tudom, hogy tudunk-e kommunikálni valahogy. -nevetett fel zavarában -Mondjuk csinálj valamit, ha igen a válaszod...-vágott gondolkodó arcot a fiú, ami Jimin-t csak egyre inkább felhúzta.
Nem elég, hogy okvetelenűl egyfolytában bűntudatot érez, ami így is eléggé kikészíti, de még ezzel a kis senkivel is foglalkoznia kell...-gondolta azonnal.
-Bántani akarod Minjit? -nézett Kook az árny felé, valamilyen jelt várva, mire Jimin dühében lecsapta a zongora tetejét. A nagy csattanásra Jungkook megugrott, hiszen még mindig a billentyűket piszkálgatta, így majdnem a keze bánta. Jimin a fiú félelmét kihasználva megragadta karjait és lassan belé szállva kibontakozott előtte úgy, ahogy Minji is látja őt.
Unta már ennek a fiúnak az állandó kotnyelességét. Meg akarta leckéztetni egy életre.
Jungkook teljesen lefagyott a látványtól, szinte levegőt is elfelejtett venni.
-Ilyen alantas játékokat én nem játszom. -kezdte Jimin morogva pillantva a másik szemeibe -Még hogy jelezgessek neked. -ekkor felkuncogott -Azért teszem amit teszek, mert ez a feladatom. A létszükségletem. De tudod...-magasodott felé vállaira simítva -Érdekes, hogy minket igen...-ekkor füléhez hajolt és suttogni kezdett -...de a saját démonod viszont nem látod.
Jungkook meg se bírt szólalni. A démon rajta simító kezei nyomán megfájdultak tagjai, izmai görcsbe rándultak és úgy érezte, soha nem érzett ilyen nyíltan feltörő sötétséget. Érezte, ahogy beáramlik a testébe eljutva minden kis idegszálába, mégsem bírt mozdulni.
Jimin elmosolyodott reakcióján.
-Minji erősebb nálad. Sokkal. -simított fel most arca két oldalára és közelebb hajolt hozzá végig szemeibe nézve -Szóval én inkább te érted aggódnék, mint sem érte...-suttogta Jungkook rémült szemeit vizslatva majd lassan ajkara hajolt. A fiú szemei még inkább kipattantak, és hirtelen torkához kapott.
Úgy érezte, mintha fujtogatnák, azonban hiába kaparászta a torkát nem érzett ott semmit. Már a démont sem látta. Remegve és levegőért kapkodva hátrébb lépkedett mire megbotlott saját lábában és hátára esett. Úgy érezte meg fog halni, hogy eljött a vég ideje. Megpróbált felülni, egyik kezével pedig még mindig a torkát kaparászta.
A fojtó érzés nem múlt, őt pedig úgy leverte a víz, mintha most szállt volna ki egy medencéből. Émelyegni is kezdett, a földön ülve a földet bámulta és forgott vele a világ. Már hányigere is lett és nem tudta mit kezdjen magával.
Remegő testtel araszolt el az egyik falig és zokogva szorította neki testét.
Szeretett volna felordítani vagy segítséget hívni, de egyszerűen egy hang sem jött ki a torkán, csak az elfúló légzése, ahogy tüdeje oxigénért küszköd....