•●My Demon●•

》21. fejezet《

-SÉTÁLUNK, SÉTÁLUNK EGY KIS DOMBRA LECSÜCSÜLÜNK, CSÜCS! SÉTÁLUNK SÉTÁLUNK EGY KIS DOMBRA LECSÜCSÜLÜNK CSÜCS! SÉTÁ-
-Abba hagynád?! -mordultam rá Jiminre, akivel épp hazafele mentünk a kihalt utcán. Rám nézve elhúzta a száját, majd tovább trappolt mellettem.
-MÓKUSKA, MÓKUSKA, FELMÁSZOTT A FÁRA! LEESETT, LEESETT, ELTÖRÖTT A LÁBA!
DOKTOR BÁCSI NE GYÓGYÍTSA MEG! HUNCUT A MÓKUS ÚJRA FÁRA MEGY.
-Miért kornyikálsz? -kérdeztem, mire vállat rántott és szélesen elvigyorodott, miközben közelebb lépett hozzám és arcomba csípett.
-CSIP CSIP CSÓKA, VAKVARJÚCSKA~
-Na jó, eressz el! -mordultam rá idegesen, majd tovább lépkedve sóhajtottam egyet.
-Talán idegesítelek? -vigyorgott felém.
-Igen...-sóhajtottam, majd megkönnyebbülve elmosolyodtam mikor megláttam a házunkat és néhány méter után már be is fordulhattam az udvarra.
-Csak gondoltam meghozom a jó kis hangulatot a fogócskához.
-Milyen fogócskához? -léptem be az ajtón szemöldök ráncolva, mire Jimin is belépve becsapta a bejárati ajtót és hirtelen elkapta karom.
-Mi a-...csúszott ki számon hirtelen. Démonom magához rántott, míg én összébbhúztam magam ijedtemben.
Olyan gyorsan, hogy szinte reagálni se tudtam államra fogott és lehunyt szemeimhez nyomott egy-egy puszit.
Értetlenül tűrtem, majd mikor eleresztett kinyitottam szemeim, de majdnem fel is sikoltottam egyből.
Egy kopott és mocskos ajtóval álltam szembe amin egy írtózatosan hatalmas pók mászott. Kirázott a hideg, ahogy rá néztem ezért hátrébb lépkedtem, majd megfordultam.
A szemeim a kétszeresükre nyíltak, ahogy megláttam hol is vagyok.
-Jimin? -szólítottam meg félve és halkan amíg körbenéztem a lakatlan, lepukkant házban.
A padlót fedő parketta néhol már kikopott vagy el is tűnt. A falak repedezettek a tapéta darabjai itt-ott félig leszakadva lógtak.
Sötét volt kint, az ablakok pedig koszosak, így még ki sem láttam rajtuk rendesen.
Voltak olyan sötét sarkok is, amelyek annyira árnyékba voltak borulva, hogy rájuk se mertem nézni. Az orromba bekúszott a rothadó fa, dohos szaga, egy kis dög szaggal keverve.
Rosszul lettem a látványtól és a szagoktól.
Összehúzva magam elindultam valamelyik világosabb szoba fele, reménykedve, hogy találok egy villanykapcsolót, egy gyertyát vagy bármi mást, ami egy kis fényt vihet a házban uralkodó sötétségbe.
Míg haladtam a padló és a célállomáson között váltogattam tekintetem. Minden újabb lépéssel, csak még inkább elöntött a pánik, hisz bárhova léptem valamelyik parketta mindig megroppant a lábam alatt.
Idegennek és ridegnek éreztem a helyet és még csak meg sem fordult a fejemben, hogy hogy kerülhettem ide...
Az ajtóhoz érve óvatosabban beljebb löktem azt a lábammal és félve bekukucskáltam.
A szobában, egy asztal állt, székekkel és egy hosszú fal melletti pulttal. Ránézésre konyhának tűnt, azonban a mostani állapotában inkább éhen haltam volna, minthogy az itt készült ételt elfogyasszam.
Beléptem a helyiségbe és az asztalhoz sétáltam.
Egy kép volt az egyik pulton. Kiváncsian közelebb hajoltam hozzá és lefújtam a port róla, mire én és a szüleim rajzolódtunk ki rajta. Zavartan összehúztam szemöldököm és a képért nyúltam, de azonnal elrántottam kezem, hiszen szívem majd kiugrott a helyéről mikor hirtelen becsapódott a konyha ajtaja a többi kép pedig ezzel együtt leestek a falról.
Kiegyenesedve körbenéztem és mivel nem láttam senkit se csak mégjobban eluralkodott rajtam a félelem.
Nem tudtam eldönteni mit kéne tennem. Sírjak reménytelenül? Ordítsak dühösen? Megkérdezzem-e, hogy van-e itt valaki? Vagy inkább tegyek úgy, mintha mi sem történt volna és menjek tovább? Vagy inkább meneküljek és hagyjam itt ezt a helyet?
Végül hosszas percek után újra megmertem mozdulni és tovább indultam.
A nyikorgó padlón lépegetve, eljutottam egy nappaliba. Vagyis, a nappalinkba...
Mert mindenbizonnyal ez a mi házunk, méghozzá felismerhetetlen állapotban.
A sötét nappaliban ült egy alak, s mikor ezt én is észrevettem megtorpantam.
-Hazaértél drágám? -kérdezte reszelős hangján.
-Jimin? -lépkedtem hozzá közelebb, mire az alak előrébb ült így végre érte egy kis fény is.
-Ki az a Jimin? -kérdezte dühösen és ekkor megpillantottam az alkoholos üveget a kezében.
-Hm? Talán ráérsz fiúkkal találkozgatni?! -állt fel ingerülten, mire én meghátráltam.
-Apa...Én...-kezdtem el dadogni ijedtemben.
-Nekem normálisan válaszolj. -indult meg felém, mire én futásnak eredtem, egyenesen a szobámba.
Hallottam, ahogy utánam trappol ezért elfordítottam a kulcsot és elhátráltam az ajtótól, amin azonnal dörömbölni is kezdett.
Hátrálásom közben neki mentem valakinek, mire ijedten megfordultam.
Jimin volt az, ezért megkönnyebbülten felsóhajtottam és karjai alatt hozzábújtam.
-Hagyd abba, kérlek. -motyogtam kétségbeesetten.
-Micsodát? -értetlenkedett.
-Tudom, hogy te csinálod! -szorítottam össsze szemeim.
-Mitől remegsz ennyire, cicám? -simított fejemre míg én egyre inkább csak hozzápréseltem magam.
-Félek Jimin...Kérlek hagyd abba. Könyörgök. -markoltam rá felsőjére.
-Még nem laktam jól...-suttogta fülembe, míg egyre lejjebb hajolt és nyakamba temette fejét.
-Kérlek Jimin...-könyörögtem, ahogy elkezdtem remegni a rosszulléttől.
-Még egy kicsit édesem...-karolt át ő is, hogy megtartson, ha esetleg összeesnék.
Már az őrület határán álltam. Rosszul voltam, remegtem, összeszorult a bensőm és majd széthasadt a fejem. Apa ordibálása egyre tompábban hangzott, ahogy levegőhiányom miatt majdnem elájultam.
Aztán mintha elvágták volna. Vége szakadt mindennek és fellélegezve sóhajtottam egyet. Valószínűleg, ha démonom nem tartott volna, ott helyben összeestem volna.
Fejemet Jimin vállának döntöttem és mélyen magamba szívtam kellemes illatát, ahogy megpróbáltam megnyugodni. Az erőm szép lassan visszaszökött zsibbadt tagjaimba és a remegésem is egyre alább hagyott.
-Eressz el mostmár. -mondta, meglepően kedves hanglejtésben.
-Nem...-motyogtam könnyeim között -Ezután az a minimum, hogy megvígasztalsz egy kicsit.
-Ahh...-sóhajtott nagyot fáradtan majd lefejtette magáról kezeim és lehajolt.
-Emeld fel a lábad. -mondta míg jobb lábamra fogott.
-Miért? -kérdeztem vállaira fogva újra.
-Emeld már meg. -mondta türelmetlenül, mire eleget téve neki, felemeltem azt a lábam amit fogott.
Ő vádlimra simított és lehúzta először egyik lábamról, majd a másikról is a cipőmet. Félre dobta őket, majd újra felegyenesedve fenekem alá fogott, könnyedén felkapott és elsétált velem az ágyig. Lefektetett rá majd szorosan befeküdt mellém és felém eső karját kinyújtotta, így én egyből rá is hajtottam fejem és félénken hozzábújtam.
Testem még mindig remegett és kissé forgott velem a világ.
-Azt hittem megőrültem...Egy pillanatra elhittem, hogy az a valóság. -pityeregtem halkan Jimin felsőjét szorongatva ujjaim közt, mire magához szorított és elkezdett hajammal játszadozni.
Kis idő elteltével, meghallottam halk kuncogását, ami inkább már kárörvendőnek tűnt, mintsem boldognak.
-Miért nevetsz ki? - fejemet felemelve néztem rá szomorúan és kissé morcosan.
-Nem rajtad nevetek. -takarta el karjával arcát, vagyis inkább csak a szemeit -Magamon röhögök.
-Miért? -tettem le fejem, de továbbra is őt figyeltem.
-Nem hiszem el hogy ezt csinálom. -suttogta recsegős hangján majd vett egy mély levegőt.
-A matek leckét mikor csinálod meg? -emelte el karját és rámnézett.
-Ah, hagyjál már. Nem vagy az apám. -motyogtam míg elfordultam tőle és magamhoz öleltem az egyik párnám.
-Igen tudom, ezt már mondtad is egyszer. De attól még emlékeztethetlek, igaz? -hajolt fülemhez a végére, amire megborzongtam.
-Majd megcsinálom. -motyogtam míg arébb kúsztam az ágyon.
-Egyest fogsz kapni. -kuncogott fel, mire hátra fordultam fejemmel.
Olyan közel volt hajolva hozzám, hogyha egy picit megemelkedtem volna, az orrunkat, simán összeérinthettem.
-Ne nézz így rám. -suttogta mostmár komoran.
-Hogy? -értetlenkedtem.
-Ilyen áhitattal...-húzta el száját, majd sóhajtott egyet. Az ajkai közül kiszűrődő forroság lágyan végigsimított arcomon, amire akaratlanul is de lepillantottam rájuk -Látod? Most is úgy csinálsz, mintha könyörögnél értem. -puffogott.
-Én nem könyörögtem. -néztem újra szemei sötétébe.
-De igen. Arra vágysz, hogy megcsókoljalak. Azt szeretnéd, hogy szeresselek, de ez nem lehetséges. -rázta fejét majd homlokát az enyémnek döntötte finoman.
-Jimin...-suttogtam nevét zavartan, de ő elemelve fejét újra megrázta azt.
-Mi nem lehetünk együtt. Fogd fel. Nem tudunk egymás nélkül élni, mert szükségünk van a másikra, de együtt sem menne. -magyarázta azt, amivel én is teljesen tisztában voltam.
-Mégis együtt vagyunk...-motyogtam, mire érdeklődve rámkapta szemeit -Mindig velem vagy...Mi ez, ha nem az "együtt"?
-Minji...Az együttnek nem az a lényege, hogy mennyit vagy valakivel...Hanem, hogy együtt, ugyanazt teszitek, egymást támogatva és-
-Tudom mit jelent. -csattantam fel, mire Jimin abbahagyta -Hallgass ide! -ültem fel, amire ő is követte mozdulat sorom és szemembe nézve felhúzta egyik lábát -Azt ne mondd nekem, hogy mi nem vagyunk együtt! Mindig mindenhol egymás mellett vagyunk. Mindig beszélgetünk és-
-Most te hallgass ide! -emelte meg hangját -Te egy kibaszott ember vagy! Egy szerencsétlen, nyomorék, fiatal lány, aki azt sem tudja milyen világba csöppent azzal, hogy lát. Engem! Aki egy kicseszett démon! Az a dolgom, hogy megrontsalak! Azt ne mondd nekem, hogy ez egy cseppet sem zavar. -hajolt felém, én pedig hátrébb dőltem ijedten.
Jimin sose emelte meg még így a hangját. Tudtam, hogy most nagyon dühös és akarva, akaratlanul is, de megijedtem tőle.
-Minji...Ne csináld ezt. -mondta sokkal lágyabban.
-Mi-micsodát? -húztam összébb magam.
-Reszketsz a félelemtől...Mintha bármikor is kezet mertem volna emelni rád. -csúszott közelebb és kezébe fogta a gyerekkori kedvenc plüss nyuszimat, ami azóta is mindig itt van az ágyamban.
-Nyuszkó nem boldog, ha félsz~ -mondta mosolyogva, amire nekem bevillant egy emlékkép...

-Minji! Már megint mit csináltál? -hangzott apa hangos kiabálása, amire összehúztam magam.
-A kicseszett életbe is, megmondtam, hogy ne menj az iróasztalom közelébe!
-Miért kiabálsz? -kukucskált be anya, köténnyel a nyakában.
-Ahh...-csipte orrnyergét két ujja közé, apa -lelökte és összekutyulta a papírjaimat. Most nem tudom, kinek mi kell és rendezhetem újra az egészet...-mormogta mérgesen és kiment a szobából, egyenesen az irodájába, aminek hangosan becsapta az ajtaját.
Én szipogva anyára néztem, aki elmosolyodott.
-Ne aggódj Kincsem. Nem haragszik rád, csak fáradt és ilyenkor az ember egy kicsit türelmetlen. Nincs semmi baj, játsz csak tovább nyugodtan. Mindjárt kész lesz a palacsinta. Segítesz majd megkenni őket és feltekerni? -kérdezte, én pedig hevesen bólogattam szemeimet dörgölve -Jólvan, kincsem, majd szólok, ha jöhetsz segíteni. -mondta majd sietett is vissza.
Hirtelen egy kéz simított a fejemre, én pedig felnézve megláttam Mr. Jóképűt.
-Ne sírj cicám, apuci nem érdemli meg, hogy pityeregj miatta. -mosolygott míg a fekete szemeivel figyelt, és leült mellém a földre.
-Miért nem? -álltam fel és ezzel egyszintbe került a tekintetünk.
-Azért babám, mert apukád gonosz és rossz. Folyton leszid téged, pedig én löktem le a papírokat, emlékszel? -simított vállaimra kétoldalt, mire én beléptem a törökülésben lévő lábai közé és megfogtam arca két oldalát.
-Emlékszem, de nem hisznek el nekem semmit. -ültem le az egyik combjára szipogva.
-Tudom babám, tudom. -simított fejemre majd a háta mögül előhúzta az egyik plüssöm.
-Nyuszkó nagyon szomorú, hogy sírni lát. -biggyesztette le ajkait, ahogy elkezdett játszani a plüssel.
-Ne sírj Minji. -vékonyította el hangját, mire elmosolyodtam.
-Mr. Jóképű és Nyuszkó akkor boldogok, ha Minji is boldog. -nyomta arcomnak a nyuszit míg a másik oldalról ő adott egy cuppanós puszit, amire elnevetve magam átkaroltam a nyuszimat.

-Miért mutattad meg? -kérdeztem mosolyogva.
-Honnan veszed, hogy én voltam? -mosolyodott el ő is cinkosan.
-Akkor mást kérdezek...-sóhajtottam -Hány éves voltam?
-Öt. -válaszolt.
-Akkor miért nem emlékeztem erre? -ráncoltam szemöldököm.
-Ahogy már nem láttál, az emlékeim is kitőrlödtek és csak egy halvány folt maradtam az elmédben, ami arra emlékeztet, hogy valaki akkor megvígasztalt. Vagy hogy máskor valaki miatt szidtak le...Érted mostmár?
-Mit? -döntöttem oldalra fejem, jelezve, hogy nem értem mire gondol.
-Ha eltűnik az a képességed, amivel képes vagy engem érzékelni, akkor többet nem látsz. Most sem érted?
-Nem...-valltam be őszintén. Jimin sóhajtott egyet.
-Ha nem látsz, elfelejtesz. Érted? Ezért nem vagyunk és nem is leszünk mi soha együtt.

×|Heyy~~~
Tudooooom...Nem kell mondani. Magyon sokáig tartott, de sajnos ez van. Az suli minden időm és kedvem elveszi, így csak a hétvégéimből marad időm írni~
De remélem azért tetszett, főleg, hogy rég volt már ilyen hosszú rész.
Köszönöm, ha elolvastátok, további kitartást a sulihoz és mindenkinek szép hétvégét🖤
Majd valamikor jön a kövi rész, addig is...Kellemes rémálmokat~~~🖤💀🖤|×