•●My Demon●•

》22. fejezet《

Odakint már besötétedett, én pedig már mindennel végezve feküdtem a puha ágyamban.
Azóta Jimin-nel nem beszéltünk. Az ágyamon ülve lapozgatta újra és újra az egyik festményekkel teli vázlatfüzetem, és úgy várta meg míg végzek a leckémmel.
Azután elmentem fürödni is, de mikor visszajöttem ő már eltűnt.
Azóta ott feküdtem az ágyban, csendben lapozgattam azokat a festményeimet amiket ő is nézett és vártam.
Ahogy teltek a hosszú percek és odakint elkezdett esni az eső, a vízcseppek lágy kopogását hallgatva alig bírtam nyitva tartani a szemeim és szinte már álomba merültem, mikor megéreztem, hogy besüpped mellettem az ágy. Azonnal kipattantak szemeim és Jimin-re pillantottam. Gyorsan félre raktam a füzetet, és arréb csúsztam, hogy legyen helye.
-Hol voltál? -érdeklődtem halkan, ő viszont nem válaszolt, csupán csak eldőlt mellettem.
-Jimin...-suttogtam nevét, de újból nem érkezett válasz. Szomorúan legörbítettem ajkaim, majd félénken közelebb kúsztam hozzá és átöleltem felém eső karját.
-Miért nem szólsz hozzám? -figyeltem arcát, ő azonban szigorúan csak a plafont fikszírozta.
-Nem foglak elfelejteni. -szorítottam meg kissé karját -Sose...-motyogtam szomorúan, ő pedig végre rámemelte sötét szemeit és elmosolyodva megrázta fejét.
-Miért nem alszol már? -váltott témát, amire én csak értetlenül sóhajtottam egyet.
-Mert téged vártalak...-mormogtam, ő pedig sóhajtott egyet.
-Édesem...Fogadd el, hogy nem fogsz emlékezni rám. Amúgy is...Érzem a végét. Érzem, hogy lassan, de biztosan kezd összezáródni a harmadik szemed. -mondta míg arcomra simított.
-Ez nem igaz. -ráztam meg fejem finoman, nehogy elvegye puha és égetően forró tenyerét.
-De igen. -mondta magabiztosan -Szerinted hol voltam az elmúlt egy órában?
-Nem tudom. -rántottam vállaimon -Nem láttalak.
-Pedig itt voltam bent. Szóltam is hozzád, de nem hallottál. -mosolygott, nekem viszont összeszorult a szívem. Úgy éreztem egy világ omlott össze bennem és abban reménykedtem, hogy csak megint poénkodik.
-Nem hazudsz? Komolyan itt voltál végig? -kérdeztem félve, de hiába, Jimin lágyan mosolyogva bólintott egyet.
-Ne...Nem akarom...-döntöttem vállának fejemet. Jimin hajamba simított, miközben sóhajtott egyet. Szívfájdítóan hosszú sóhaj volt, és ami a legjobban meghatott az az, hogy semmi harag nem volt benne. Inkább sajnálkozás. A belsőm feszengeni kezdett és egyre nehezebben vettem levegőt. Féltem, sőt pánikoltam, hogy mi lesz velem Jimin nélkül. Nem értem miért, hisz eddig sem láttam, sőt a legelején még rettegtem is tőle, majd gyűlöltem azért amiért tönkre tette az életem... Most viszont mégis úgy érzem, hogy egy hatalmas űrt hagyna maga után.
Szemeim akaratom ellenére megteltek könnyel, de erőt véve magamon nehezen visszanyeltem őket. Felpillantottam Jimin engem vizslató szemeibe.
-Hogy tarthatnám meg a képességem?
-Nem tudom...-vallotta be, míg felém eső oldalára fordult -Sosem volt még egy emberem se, aki látott volna.
-De csak van valami megoldás...-nyomtam arcomat mellkasába, ő pedig újból fejemre simított.
-Semmi baj Minji. Ne sírj. -kezdett el játszadozni tincseimmel, amire a hideg végigfutott a hátamon és halkan pityeregni kezdtem utat engedve könnyeimnek.
"Nem fogom látni Jimin-t...Nem fogom érezni sem a lágy érintését, sem a kellemes hangját.
Ha nem látom elfelejtem...Ha nem látom...Ez az!"
Izgatottan kaptam fel a fejem és Jimin-t eldöntve hátára mellkasára másztam felsőtestemmel.
-Te kis szemét. -motyogtam könnyeim közt mosolyogva.
-Rájöttél igaz? -mosolyodott el ő is.
-Igen. Te is azon gondolkodtál, amin én is. -mondtam boldogan. "Jimin is azért nézegette a rajzaimat, mert azon gondolkodott, mint én. Ha lerajzolom látni fogom, akkor is, ha a harmadik szemem összezárul, és így talán nem felejtem el."
-Igen, igazad van, ezen agyaltam, bár nem tudom, hogy sikerülne-e.
-Próbáljuk ki. -ültem fel izgatottan.
-Mi? -hökkent meg -Most?
-Igen. -bólintottam -Mikor máskor? -mondtam a végére már kissé elszomorodva.
-Már este van cicám. -ült fel Jimin is és karomra simított.
-Nem érdekel. Látni akarlak. -kúsztam közelebb hozzá, mivel hirtelen fázni kezdtem, ahogy eltűnt a közvetlen közelemből.
-Miért? -mosolygott és hátrébb ülve nekidőlt az ágytámlának.
-Mi az, hogy miért? -térdeltem fel értetlenül, míg magam köré csavartam a takarót.
-A démonod vagyok, szórakozok az érzéseiddel, nem foglalkozok veled...Akkor mégis miért szeretnél továbbra is látni? -kérdezte komoly arccal, mire én odaaraszoltam hozzá és megpróbáltam hozzá bújni.
-Ezek nem igazak. Igenis...Te vagy az egyetlen, aki foglalkozik velem. Az egyetlen, aki megért és tudja mi zajlik bennem legbelül. -löktem arréb karját, arra ösztönözve, hogy átkaroljon vele.
-És? -értetlenkedett megadva magát, így már mellkasáról felemelve a fejem néztem rá.
-Mi és? -ráncoltam szemöldököm.
Jimin komoran lepillantott rám és kicsit magához szorított a takarón át.
-Szeretsz engem? -bökte ki hirtelen, én pedig éreztem, hogy a kérdés elhangzása után egyből vér fut az arcomba, ezzel pirospozsgássá változtatva.
-N-nem tudom minek hívjam...-pironkodtam lehajtva fejem.
-Mit érzel mikor rád nézek? -nyúlt állam alá, hogy viszonozzam tekintetét.
-Úgyis hallod...-haraptam be alsó ajkam.
-De azt akarom, hogy kimondd.
-Félek az erődtől...de...
-De? -vonta fel egyik szemöldökét, játszva a tudatlant.
-De mégis vágyok a figyelmedre...-motyogtam ki.
-És ha hozzád érek? -simított államról arcomra.
-Tudom, hogy bánthatnál, de mégis lágy és óvatos vagy...-döntöttem fejem a keze irányába, hogy belebújhassak tenyerébe.
-És...mikor megcsókoltalak? -hajolt közel hozzám, mire én megéreztem arcomon forró lehelletét és az egyre erősödő szívverésem.
-Azt...azt akartam, hogy sose érjen véget. -néztem le dús ajkaira, amelyek akkor is élénkvörös színűkben pompázva iszonyatosan kívánatosnak tűnt.
-Szóval, újra felteszem a kérdést...-suttogta magabiztosan -Szeretsz engem Minji?
-Azt hiszem igen...-makogtam ki nehezen, amire Jimin már ajkaimra is hajolt.
Szívem heves dobogásba kezdett és nem bírtam ki, hogy ne nyúljak ki a takaró melegségéből és ne túrjak puha tincsei közé. Pár másodperc után azonban Jimin elhajolt és szapora lélegzettel felém magasodott kissé.
-Akarsz Minji? -suttogta ajkaimra, én pedig észbe kapva riadtan szemeibe pillantottan.
-Ez...milyen kérdés? -kérdeztem zavarba esve.
-Akarsz vagy nem? -dőlt közelebb, azonban mikor meglátta zavartságom és meghallotta riadt gondolataim, finoman elengedett és hátat fordítva letette lábait az ágy szélénél -Mindegy. -sóhajtotta -Felejtsd el, amit mondtam.
-Jimin? -pislogtam felé elkerekedett szemekkel.
-Semmi baj bébi. -fordult hátra fájdalmasan mosolyogva -Elragadott a hév. -sóhajtotta és újból az ablak fele nézett -Tudod...Ha annyi év eltellik teljes magányban, akkor...Áh...Hagyjuk...-állt fel míg megrázta a fejét, én azonban nem akartam, hogy csak így lelépjen megint.
Végre megnyílt volna nekem egy kicsit, de a vége mindig az, hogy elzárkózik előlem, mielőtt bármit is elárulna.
Kipattantam az ágyból és utána sietve elkapta karját és magam felé fordítottam.
-Áruld el kérlek...-néztem fel rá, ő viszont elnézett mellettem.
-Ha a földre száműzött démon vagy...Az embered mellett kell leélned azt az időt, amit neki szánt a sors...Tudod...Ha nincs senkid, muszáj lennie egy célnak. Nekem az, hogy a pokolra jussak. -mondta komolyan -És semmi sem fog meggátolni ebben. -nézett le rám komolyan én pedig bólintottam.
-Nem is terveztem a célod és közéd állni. -mondtam, neki pedig elkerekedtek a szemei.
Talán túl elhamarkodott voltam? Lehet. Szeretek élni. Főleg mióta Taehyung belépett az életembe. Viszont...Nem tudom ki is fontosabb a számomra...És ezt ideje lesz végre kiderítenem.

》JIMIN szemszögéből《

Minji halkan szuszogott mellettem. Nyugodtan aludt, annak ellenére, hogy tudta, mellette vagyok. Fekete haja kuszán omlott a párnára és kezét arcához emelte, hogy magához ölelhesse párnáját. Nekem nincs feltétlen szükségem az alvásra. Csak akkor alszok, ha az álmaiba szeretnék lépni...Most viszont...Inkább kihagyom. Rég voltak ilyen jó éjszakái és azóta kivirult. Valahogy nincs szívem elrontani a kedvét.
Az viszont igenis meglepett, amit ma mondott...
Nem is beszélve magamról. Kész idióta vagyok, amiért hagyom, hogy a szívem irányítson az eszem helyett.
Eddig...fel sem tűnt milyen magányos voltam.
Ma, mikor Minji nem hallotta meg a hangom, olyannyira megijedtem, hogy mostmár szégyellem magam miatta...
Megijedtem, hogy nem hall meg többé és itt a vége. Sőt, alig telik el egy hét és már derengeni sem fogok neki...
Féltem, hogy egyedül maradok, pedig oly sok emberöltő óta egyedül vagyok...és ez eddig nem is zavart. Most mi változott?
Mi lett fontosabb a Pokolnál?
A Pokol...Muszáj megtennem. A következő emberem úgyse hallana és csak felemésztene a magány...
Muszáj megtennem, bármennyire is érzem egyre nehezebbnek a feladatot.

×|Kicsit sokáig húztam, de remélem azért tetszett🖤
Megpróbálok sietni a kövi résszel, addig is kellemes rémálmokat mindenkineeek~😘🖤 |×