SoRa egyedül él édesanyjával Seoul-ban. Az egyetem mellett dolgozik, hogy anyja kórházi kezelésének költségeit és a számlákat ki tudja fizetni. Jelentkezik egy ügynökséghez asszisztensnek, és sikeres bemutatkozása után munkába is áll. Lesznek akik h...
Szokatlanul enyhe volt az időjárás. Bár február közepén jártunk, a hőmérő +15 fokot mutatott. Mint minden nap, most is a kórház felé vettem az irányt. Az óráim és a kávézóbeli munkakezdésem között két óra szabadidőm volt, amit igyekeztem mindig ugyanott tölteni. A kórházban. Siettem, így metróval igyekeztem célomig.
A folyosón a nővérek mosolyogva köszöntöttek, s én hasonlóan válaszoltam. A kórterem ajtajában megálltam egy pillanatra, hogy összeszedjem magam, és mosolyt erőltetve arcomra beléptem.
- Szia Anyu! – és megpusziltam arcát, majd ágya mellé ültem és megfogtam kezét.
- Szia kislányom! Hogy telt a napod? – érdeklődött s láttam rajta, nehezére esik a beszéd.
- Ne is kérdezd, a tanár már megint külön feladatot akar nekünk adni.
- Te biztosan meg tudod csinálni, hiszen évfolyamelső vagy. Nagyon büszke vagyok rád.
- Tudod, hogy mindent megteszek, hogy az álmaim teljesüljenek.
- Tudom, kicsim, tudom – és köhögni kezdett.
- Felemeljem az ágyvéget? Jobb lesz?
- Hagyd csak, nem kell – sóhajtotta.
Egy órát tudtam maradni, majd az órámra nézve elbúcsúztam tőle. A folyosón dr. Kwon állított meg.
- Miss Kim, jó, hogy találkoztunk. Beszélhetnénk egy keveset?
- Hogyne, bár sietek a kávézóba – el nem tudtam képzelni miről akar beszélni, de azért egy rossz érzés fogott el. Az orvos bekísért a szobájába, majd leültetett.
- Miss Kim, szeretnék mondani önnek valamit.
- Hallgatom, doktor úr.
- Mint tudja, az édesanyja folyamatos kezelést kap, ami a protokoll szerint a mai nappal véget ért. Végeztünk ellenőrző vizsgálatokat, ultrahang, röntgen, vérkép, mindent ami szükséges. Nos, sajnos az eredmények nem jót mutattak. – szorítást éreztem szívem tájékán, és görcsösen tördeltem kezeimet.
- Hogy érti, hogy nem jót mutattak?
- A kezelés nem érte el a kívánt hatást, az elsődleges tumor ugyan enyhe regressziót mutat, míg a másodlagos ..... nos, a másodlagos rohamos növekedésnek indult.
- Ez .... hogy lehetséges? Nem használt a gyógyszer?
- Az édesanyja szervezete már nem képes feldolgozni és befogadni a gyógyszereket. A további kezelésnek ezért .... nincs értelme.
- Úgy érti .... nem kapja meg a következő dózist?
- Miss Kim, az édesanyja ..... az édesanyja haldoklik.
Mint akit fejbe vertek, úgy érintett ez a közlés. Nem, az nem lehet, hogy nem gyógyul meg. Hónapok óta itt van a kórházban, kapja a gyógyszert, és mégsem tudnak segíteni rajta? Elszorult a torkom és elhomályosodott a látásom feltörő könnyeimtől.
- Mennyi .... mennyi ideje van?
- Legjobb esetben két-három hét. A tumor progressziója a szívműködését akadályozza. Amint olyan stádiumba ér, a szíve .... le fog állni, mert nem lesz képes tovább működni.
Szótlanul távoztam a kórházból elmotyogva egy gépies köszönést, majd a kávézó felé indultam. Egész úton azon járt az agyam, hogy mi lesz ezután? Két-három hét. Ennyi jut nekem az édesanyámból. Mihez fogok azután, ha már nem lesz? Egyedül ebben az országban. Talán haza kellene utaznom. De akkor mi lesz az egyetemmel? A tanulmányaim, az álmaim, és ..... Nem, bárhogy is lesz, itt fogok maradni. Sürgősen munkát kell találnom a kávézó mellett.
- Megjöttem! – köszöntem be MiHi-nek, majd hátravonultam átöltözni.
- Hogy van anyukád? – érdeklődött s én csak ennyit tudtam mondani.
- Jól, köszönöm .... jól.
Szerettem itt dolgozni, napi hat órát töltöttem itt. Szükségem volt a pénzre, bár az egyetemen ösztöndíjat kaptam, a kórházi kezelés mellett valamiből élni is kellett, meg a rezsit is fizetni. Hétfő lévén nyolc óra után már alig voltak, ilyenkor egyedül voltam. A pult mögött merültem el gondolataimban, amikor hirtelen kivágódott az ajtó és egy csapat fiatal fiú jött be.
- Annyeong! – köszöntem nekik meghajolva, és csak azután vettem szemügyre őket, hogy helyet foglaltak a boxban. Ez nem lehet igaz .... ők vannak itt!
- Annyeong! – köszöntek ők is és Rap Monster leadta a rendelést. Igen, ők voltak azok. A Bangtan Sonyeondan, a kedvenceim. Míg a poharakat készítettem egy kis sütemény kíséretében a tálcára, lopva néztem feléjük. Mindannyian valami nagy beszélgetésben voltak, és jókat nevettek. Ha nem láttam volna őket, akkor is tudnám, kik ők, hiszen ezt a nevetést mind közül megismerném. Jimin .... a félénk, szégyenlős, önbizalomhiányban szenvedő táncos, gyönyörű hanggal. Imádtam a hangját, a mosolyát, a szemeit, az egész fiút. Nem sokkal debütálásuk után jöttem rá arra, hogy végérvényesen elrabolta a szívem. Beleszerettem. Ott voltam minden koncerten, fanmeetingen, ahová csak tudtam, elmentem. Tálcára tettem a poharakat és egyensúlyozva asztalukhoz vittem.
- Látom a süti ízlett, hozhatok még? – kérdeztem tőlük.
- Hogyne, tényleg nagyon finom – szólt HoSeok kivéve az utolsó darabot.
Visszamentem és egy tányérra szedtem mindenféle aprósüteményt, majd úgy igyekeztem, hogy Jimin elé tettem le. Meglepve nézett fel és ekkor találkozott tekintetünk. Az a gyönyörű sötétbarna szempár .... annyira elmerültem benne, mire észbe kaptam és gyorsan a pult menedékébe siettem. A szívem annyira dobogott, kellett egy kis idő, hogy le tudjam magam nyugtatni. Mit csináltam? Nem kellene elárulnom magam.
A tragédia úgy tűnik elkerülhetetlen, de vajon mi lesz aztán SoRa-val?
Ups! Gambar ini tidak mengikuti Pedoman Konten kami. Untuk melanjutkan publikasi, hapuslah gambar ini atau unggah gambar lain.
