Tervezett véletlen

7

Adam.
Rengetegen kérdezték már tőlem, megéri csinálnom ezt az egészet, mi motivál így évek múltával is? Soha nem éreztem szükségét annak, hogy bárminek is motiválnia kellene. Miért kellene lelkesedés ahoz hogy vegyél egy mély levegőt, vagy pislogj. Nekem az úszás pontosan ilyen szinten ivodott bele a mindennapjaimba, nem hazudok van hogy fáj felkelni már hat előtt hogy az ember még az órák előtt edzhessen, vagy lemondani egy csomó másról amit alapból ebben a korban teljesen természetesnek kellene vennem. De színtisztán megéri ezt pontosan tudom. Mindenért kárpótol az érzés amikor beugrok a medencébe és egy másodperc alatt ölel magába a hűvös víz, mintha a szabadság cseppfolyós formában fogadna önmagában, leírhatatlan érzés. A feszített kék víztükör mintha csak egy másik dimenzióba szippantana, egy olyan világba ahol én lehetek mindennek az ura. Kezdetben ez volt az ami motivált ha így akarom kifejezni magam, az új világ megismerése, azonban idővel, egy teljesen új érzés egy olyan extázis szakadt rám ami mindent megváltoztatott, a győzelem.
12 évesen kóstoltam bele először.  Hihetetlenül forró volt az akkori nyár, szinte lehetetlen volt kibírni pár percnél hosszabb időt a napon.
Anya abban az időben több műszakban dolgozott, én pedig a tv előtt töltve vészeltem át a forróságot. Abban az évben zajlott az Olimpia Londonban engem pedig teljesen elvarázsolt. Magával ragadt a forgatag, az az embertömeg ami képes egyként szurkolni országa képviselőinek, A rengeteg büszke sportoló akiket szinte istenként imádták és a boldogságtól dagadó melkassal énekeltek nemzetük himnuszát a dobogó csúcsán állva. Teljesen megbabonázott, és már akkor megfogalmazodott bennem hogy ez kell hogy a jövőm legyen. Bajnok akarok lenni. Emlékszem arra az estére amikor az asztalnál vacsora közben bejelentettem, hogy olimpiai bajnok úszó leszek. Anya nevetve szedett a tányéromba és csak ennyit mondott
-Ady hiszen nem is tudsz úszni. Érdekes, hogy ez a tény addig teljesen elkerülte a figyelmemet. Szomorúan lehatjottam a fejem és bámultam a tányéron guruló borsószemeket. Anyám talán észre sem vette a csalódottságot ami vállamra űlve görnyesztett, de a nagyapám aki emlékezetem óta velünk élt, megvakarta a fejem összeborzolva amúgy is  kócos hajamat. Emlékszem aznap este nem aludtam sokat, a plafont bámulva pislogtam órákon át, majd felültem és magam elé emeltem satnya vékony karjaimat figyeltem. Pókemberes pizsomában mozgatva a  kezeimet mintha csak úszást imitálnék, egyetlen dolog jutott eszembe ha ezek a karok ilyen vékony, hogy sűlyedhetnének el egyáltalán. Másnap azonban választ kaptam a kérdésemre. Reggeli müzlimet majszoltam Spongyabobot nézve, amikor nagyapám egy táskával a vállán sétált le a lépcsőn a konyhába. Ráncai széles mosolyától mélyen arcába vágtak, és csak ennyit szólt.
-Ady szerinted a bajnokok is ilyen vacak színes bogyókat esznek? - én csak mit sem értve megrántottam a vállam teli szájjal, mire ő kimondta azt a mondatot ami egy életre megváltoztatott. - na nyeld le a falatot és pattanj az autóba. Ma megtanulunk úszni. Ettől a naptól kezdve eltántoríthatatlan úszódiákja lettem az  Oakville-i uszoda csapatának. Mindenki de talán én lepődtem meg a legjobban önmagamon, megdöbbentő gyorsasággal sajátítottam el az úszás fortélyait, és nagyon hamar korosztályom élvonalába kerültem, annak ellenére hogy ők velem ellentétben már gyakran 4-5  éves korukban megtanultak úszni. Anyám a kezdetekben féltett az úszástól, amit a mai napig sem értek, de szenvedélyemet látván lassan beletörődött.  Ennek ma már 10 éve. Rengeteget adott nekem a sport, az élet minden terén de ugyan be kell vallanom nem kis árat fizettem még is.
Nem éltem tipikus tinédzser életét, nem ittam halálra magam minden szombaton vagy buliztam át a tavaszi szünetet. Gyakran előfordult, hogy nem juthattam el iskolai kirándulásokra, vagy éppen a szülinapomat is az uszodában töltöttem,vagy az családomtól távol egy versenyen. Viszont melyik gimis engedheti meg magának, hogy beutazta egész Amerikát sőt nem egy nemzetközi versenyre jutottam ki Európába. Valamint az ösztöndíjas egyetem bérelt lakással sem volt éppen elhanyagolható. A töménytelen edzést eltekintve kaland volt az életem, utazások és rengetek új ember. Gyakran több hetet töltöttem távol otthonról így lassan kialakult a második családom. Ilyen  Mate is, vele három évvel ezelőtt kerültem egy csapatba még Bostonban egy több hetes edzőtáborba, és mivel szinte minden percünket együtt töltöttük egy vadidegen városban kis hülyegyerkként hamar összehaverkodtuk. Válogatott kerettagként majdnem hetente találkoztunk is versenyeken vagy edzőtáborokban, két évvel ezelőtt amikor felvétel nyertünk a Chicagói egyetemre meg nem is volt kérdés, hogy lakótársak leszünk. Minden hátrányát  leszámítva mit is mondhatnék csodás életünk volt, minden a miénk lehetett ha küzdöttünk érte. Rengeteg utazás, egyetemi ösztöndíj, lakás na és persze a lányok.  de ez már egy másik dolog.
Minden edzés és lemondás mellett  a a korai keléshez volt a legnehezebb hozzászokni. A szinte minden napi reggeli tréning megtudta viselni a testem és ilyenkor úgy éreztem a fejemben lévő agy csupán egy lötyögő kása lesz ami emlékezetből végzi a feladatát, ahogy az mai is. Matenek nem sikerült felébredni, reggel mikor bedörömböltem az ajtaján csak valami mély hörgést hallottam válaszul így egyedül indultam meg neki a városnak. A lakás a város egy kissé csöndesebb  részén volt így reggel még abszolút élvezhető volt az ember nélküli üres utcák. Mindig érdekesnek találtam a nyüzsgő nagyváros utcáit kihaltan, az ember teremtette világot emberek nélkül, mintha  betörőként surranék be meglesni milyen amikor még alszik. Hűvös és nedves volt a levegő, csak néhol gurult egy két autó, és akoz szélvédői is csillogtak a felhőkarcolók ügelapjairól vissza verődő nap sugaraitól. Nyugtató volt a halk város azonban a 10. kilométer végére már egyáltalán nem éreztem ezt. Az utolsó utcasarkokat vettem be amikor a Marilyn streetre értem. Be kell vallanom sokmindenre számítottam a belváros ezen eldugott kis utcájában, de erre korántsem hogy belebotlok a föld legidegesítőbb teremtményébe. Az ismerős foltos boldog  kék póráza szárát húzva indult meg felém.