Olyan állatok keveréke vagyok, amik sosem léteztek, és soha nem is fognak. Sárkány, farkas, és egy angyal keveréke vagyok.
Miközben közeledtem a kolompos felé, körülöttem lila, majd kék tűz lángolt, ami miatt a kolompos egyre inkább félt, a végén már vissza is változott emberi alakjára. Elé érve összeesett, majd kegyelemért könyörgött. Legugoltam előtte és a szemébe néztem. Látszott rajta, hogy nem szeretne velem harcolni, inkább elfutna a tásaival együtt. Reszketett. Syaoran, miután jobban lett, felállt és rámnézett. Látta, hogy valami nem stimmel. Hátranéztem, pont a szemébe, majd vissza vittem a tekintetem a kolomposra, aki még mindig könyörgött. Bólintottam neki. Nem kellett neki kétszer mondani, azonnal elhúzta a csíkot a barátaival együtt. Felálltam, majd megfordúltam és Syaoranhoz sétáltam. Oda érve az átalakulásom abbamaradt. Gyengének éreztem magam, szédűltem, majd összeestem. Syaoran a nevemet ordította nem tudom miért:
- Roxes! Kelj fel!
A szemhéjam lecsukódott, aludni szerettem volna hosszú ideig. Mikor a szemeimet kinyitottam, az iskolánk gyengélkedőjén találtam magamat. Szétnéztem. Nem volt ott senki. Felültem, de azonnal vissza zuhantam az ágyamba. Valaki viszont elkapott. Ránéztem. Egy magas fiú volt az. A haja teteje fekete, tincsei vége fehér. Nálam jóval idősebbre saccolom. A szemei élénk vörösek. A kezei nagyon melegek voltak, mintha valamit nagyon szorított volna:
- Ha most nem kaptalak volna el, nagyon beverted volna a fejed az ágy tetejébe.-mosolygott az ismeretlen.
- Ömmm... köszönöm.- dadogtam.
- Szerencséd volt, hogy ez a fiú ott volt amikor összeestél.-mondta az iskolánk védőnője, Rose-san (Róz-szan), aki ott állt a fiú mellett.
- Tényleg?- kérdeztem.
- Igen, mivel, amikor Syaoran próbált felébreszteni, nem tudott, és azonnal ide hozott.-magyarázta Rose.
- De akkor ő (az ismeretlen), hogy jön képbe?
- Ez a derék fiatalember újraindította a szívedet, mert egyszercsak hírtelen leállt, mikor itt feküdtél.
- Értem.-mondtam, majd a fiú felé néztem.- Köszönöm, hogy visszahoztál.
- Semmi gond. Nos. Indúlhatunk haza?-kérdezte.
- Indúlhatunk?-csodálkoztam.- Haza?
- Igen, én foglak haza vinni.-mondta az idegen.
- Azért fog téged hazavinni, mert nem csak én, hanem az egész iskola nem mer egyedül hagyni. Syaoran is bele egyezett ebbe az egészbe. Szóval nem kell aggódnod emiatt.-mondta mosolyogva a védőnőnk.
- Persze. Pont a suli aggódnak miattam.-gondoltam.
Bólintottam, majd próbáltam felállni az ágyból. Nehezen, de sikerült a fiú segítségével. Megköszöntem, felvettem a pulcsimat. Az idegen felvette a táskámat, majd a kezemet mefogva kisétált velem az iskola bejárata fele. Útközben hírtelen valami belenyílalt a lábamba, amitől nem tudtam a lábamat megemelni és sétálni tovább. A fiú ezt látta, letette a táskámat, majd az ölébe vett. Úgy éreztem magam, mint ha az öccse lennék:
- Karold át a nyakamat.-mondta.
Le okéztam, és azt csináltam. Fél kezével a fenekem alatt fogott, nehogy le essek. Picit elvörösödtem, mivel ott még soha senki sem fogott ott meg. Az iskola bejáratához érve megálltunk. A fejemet a válláról levettem, majd ránéztem, mintha nem érteném, hogy most miért álltunk meg:
- Még be sem mutatkoztam neked. A nevem Mikleo. Mostmár remélem nem vagyok neked idegen.-mutatkozott be a fiú.
- Szerintem engem már ismersz.-mondtam.
Mikleo bólintott, majd dobott egyet rajtam és a kocsijához sétáltunk. Betett az anyós ülésre, majd a vezető helyére ült. Bekötöttem magam, majd kihajtuttunk a parkolóból és elindultunk haza. Út felénél rákérdezek:
- Ömmm... tudod, hogy hova kell engem vinni?
- Igen. A suli közelében, egy sarkon lévő házban. Nyugi, ismerem. Szóval nem rossz emberek közé foglak elvinni.
Megnyugottan döltem hátra az üllésemben. A házamhoz érve, Syaoran az ajtóban állt, majd mikor meglátott, azonnal hozzám rohant és megölelt. Mikleo is kiszállt a kocsiból, egy hatalmas táskát vett elő a csomagtartóból. Leszögezem, nem az én táskám volt. Oda sétált hozzánk, majd mosolygott egyet:
- Úgy látszik Roxes, hogy egy házban fogunk lakni.-mondta.
- He? Heeee....?!-lepődtem meg...
