Tökéletlen Tökéletesség|| jjk ff.

X.

- Ő meg mégis kicsoda? - kérdezte értetlenül és kissé feszülten a fiúk menedzsere, miközben rezzenéstelen arccal engem bámult. Nem tudtam mi következik, de idegesebb voltam, mint valaha. A kezeim izzadni kezdtek, a lábaim remegni az asztal alatt, szememet pedig szigorúan az előttem lévő kajára vezettem. Nem mertem felnézni, ugyanis az étkezőasztalnál szinte vágni lehetett a feszültséget, mindenki teljes csendben maradt.

- Nem kérdezem meg még egyszer - tette hozzá kimérten. Tekintetem már nem az asztalon lévő ételen tartottam, helyette már a combjaimra ejtett kezeimet bámultam. - Fiúk! - lépett közelebb az asztalhoz.

- Ő egy barátunk, aki bajba került, így ideiglenesen befogadtuk - szólalt meg végül Namjoon, a csapat leadere, hogy ne kerüljünk még ennél is nagyobb bajba. 

- Srácok, nem csinálhattok ilyet csak úgy - rázta meg a fejét a férfi feszülten. - Ráadásul egy lány... És ha valaki meglátja? Már terjed is a pletyka! Nagyon felelőtlenek vagytok - emelte fel a kezeit, hogy megdörzsölje a halántékát. 

Lassan emeltem fel a fejemet, és bár rettegtem megszólalni is, erőt vettem magamon. Nem hagyhattam, hogy ők vigyék el a balhét.

- Ne haragudjon, uram - kezdtem kicsit félve, bár tulajdonképpen azt sem tudtam mégis mit szeretnék mondani. - Azonnal elmegyek, ha hatalmas gondot okozok - nyögtem ki, miközben jobb kezemmel idegesen kezdtem dobolni a combomon.

- Az lenne a legjobb, ha minél előbb eltűnnél - helyeselt a férfi ingerülten. 

Aprót bólintottam, majd hátrébb csúsztam a székkel, hogy felálljak az asztaltól és összeszedjem a dolgaimat. Viszont, mikor már indulóban voltam egy valaki elkapta a kezemet, én pedig megdöbbenve fordítottam felé a fejemet.

- Nem mehet el csak úgy - mondta Jungkook, bár ő nem hozzám beszélt, hanem a percekkel ezelőtt érkezett férfihez. A menedzser felhúzta a szemöldökét és hitetlenkedve nézett végig a fiúkon. 

- Tulajdonképpen Jungkook hozta ide, ne ránk nézzen - bökte ki Yoongi, mielőtt a szájába emelt volna egy falatot. 

- De mi is beleegyeztünk, hogy maradhat - verte oldalba a srácot a mellette ülő Hoseok, mire a másik villámokat szóró tekintettel nézett rá.

- Fiúk, tisztában vagytok vele mégis mit jelenthet egy ilyen pletyka a karrieretekkel kapcsolatban? - tette fel szkeptikusan a kérdését a menedzser. - Mit szólnának a rajongóitok, ha kiderülne, hogy egy lánnyal éltek együtt, akiről eddig még sosem hallottak? - szólt a férfi, majd jobban szemügyre vett. Mivel felálltam az asztalból és már Jungkook sem takart ki annyira, teljes egészemben láthatott. Pár pillanat múlva pedig a szeme is elkerekedett. - Te nem az a lány vagy, akit a hírekben eltűntnek nyilvánítottak? 

- Lee JiAh vagyok, örvendek - húztam el a számat, miután bólintottam. - Kérem ne szóljon a szüleimnek - tettem össze a kezeimet, így kérlelve a férfit. Nem csak kidobnak a lakásból, de még a szüleimet is értesítik, akik otthon valószínűleg megnyúztak volna a tettem miatt. Szép és fényes jövőnek néztem elébe.

- Szóval ezért rejtegetitek itt - gondolkodott el hangosan. - De ti mégis milyen kapcsolatban álltok? Honnan ismeritek egymást? - bökte ki első kérdéseit, amik eszébe jutottak velem és a fiúkkal kapcsolatban.

- A legfiatalabbik hozta ide, mert az utcán talált a lányra - válaszolt a kérdésére Jin, aki közben Jungkookra pislogott. - JiAh elhagyta minden pénzét és nem volt hová mennie, de Jungkooknak olyan jó szíve van, hogy nem bírta magára hagyni - mesélte drámai beleéléssel, amibe leginkább én zavarodtam bele. Valóban úgy beszéltek rólam, mint egy kóbor állatról. Tulajdonképpen és sem éreztem másképp magamat.