Tökéletlen Tökéletesség|| jjk ff.

XI.

Ruhavadászatom után ötletem sem volt mégis mihez kezdjek a lakásban egyedül. A fiúk távozásával teljes csend uralkodott el a dormban, csak lépteim és lélegzetvételeim hangjait lehetett hallani a falióra kattogása mellett. 

Néhány fehérneművel és felsővel léptem ki az utolsó szobából, amit átkutattam. Szörnyű volt elképzelni is, hogy nem csak Taehyung, hanem a többiek is találtak volna pár darabot. Jint pedig leszívesebben megcsapkodtam volna, de tudtam, hogy úgysem tettem volna meg. Egyrészt nem mertem volna megtenni, másrészt hiába voltam mérges, nem bántottam volna a srácot, csak esetleg képzeletben.

Elpakoltam a göncöket szépen a hátizsákom mellé, és elkezdtem törni a fejemet azon, mégis mihez kezdjek. Nem mertem újra állásokat nézni, hiszen a tegnapi eset teljesen elrettentett tőle, de azzal tisztában voltam, hogy kénytelen leszek majd nekikezdeni újból. Csak akartam hagyni magamnak egy napot, amikor nem kell aggódnom semmi miatt. Szerettem volna egy kis nyugtot, hiszen a sok történés nem csak fizikailag, de szellemileg is megviselt.

Végül a neten szörfözés mellett tettem le a voksomat, illetve eldöntöttem, hogy meglesem mégis miket írnak rólam a weblapok. Persze így hiába akartam magamnak nyugtot, mégis a bajt kerestem.

Még mindig keresik Lee KyungTae lányát - olvastam le a cikk címét. Érdekesnek találtam, így ráböktem ujjammal, hogy elolvassam az egész rólam szóló irományt. 

,,Még mindig keresik Lee KyungTae lányát, a 18 életévében járó Lee JiAh-t, aki pár napja az éjszaka folyamán tűnt el a család lakásából. Valószínűleg hirtelen fellángolásból szökött el otthonról, hiszen telefonját is a házban hagyta, azonban azóta sem tért haza. A rendőrök nagy erőkkel keresik, ám még nem találtak a lányra. Mindössze pár nyomra bukkantak. Egy bevásárlóáruház közelében egy kukában találták meg a bankkártyáját, illetve egy férfi jelezte a hatóságoknak, hogy egy Seoul-i vonatjáraton megtalálta a lány pénztárcáját, benne Lee JiAh irataival. 

Lee JiAh körülbelül 164 centiméter magas, sötétbarna szemű, festett szőke haja a lapockájáig ér. Eltűnésekor nem tudni pontosan milyen ruhát viselt, de a szülők állítása szerint a fekete, bőrből készült széldzsekijét nem találták, így minden bizonnyal a lánynál van. 

Mivel a szülők rettenetesen aggódnak lányuk miatt, a rendőrfőkapitányság arra kéri a lakosságot, hogy aki a képen látható Lee JiAh-t felismeri, tartózkodási helyéről vagy eltűnésének körülményéről információval rendelkezik, névtelensége megőrzése mellett hívja az ingyenesen hívható xxx-xxxx „Telefontanú" zöldszámát, vagy a központi segélyhívó számok valamelyikét."

Tátott szájjal olvastam végig a cikket, teljesen ledöbbentett, hogy már a hírforrások is írtak rólam, sőt még egy képet is beszúrtak az arcomról. Szóval megtalálták a tárcámat és a bankkártyámat is, talán elhamarkodva hajítottam a szemetesbe a kártyát. A pénztárcára pedig fokozottan figyelnem kellett volna. Szörnyen éreztem magam, hogy hibáim megint a szemem elé kerültek.

Talán vissza kéne mennem haza, úgyse jutok egyedül semmire - gondoltam magamban feszülten, de azonnal arcomra csaptam, majd határozottan megráztam a fejemet.

- Nem, azt már nem! Ne is gondolj ilyenekre, JiAh - szidtam le magamat. - Ha már ennyi mindenen keresztül mentem, nem hagyhatom, hogy legyűrjön - ráncoltam a homlokomat, majd letettem a telefont magam mellé. Aztán eszembe jutott a felismerés, hogy talán a rólam és az eltűnésemről írt cikkek miatt az emberek könnyedén felismerhetnek engem akár az utcán is. Persze azt eddig is tudtam, de a hírek egyre jobban terjedtek, főleg, hogy apám miatt sokkal nagyobb híre lett a dolognak. Úgy éreztem már álcában sem léphetek a nyilvánosság elé, hiszen a szőke tincseimet nem rejthetem el csak úgy. Az emberek pedig már sejthették, hogy a fővárosban vagyok. Legnagyobb biztonságot pedig a srácok lakása nyújtotta, ahol jelenleg is tartózkodtam.