Tökéletlen Tökéletesség|| jjk ff.

XIV.

Kiléptük a bejárati ajtón, amit utána Jungkook gondosan bezárt mögöttünk. Nagyon izgatott voltam, mégis bennem volt a félelem, hogy lebukunk, miután elhagyjuk az épületet. A fiú mintha ezt észrevette volna rajtam, bíztató mosollyal az arcán biccentett felém. Halványan én is elmosolyodtam, de továbbra is bennem volt az izgalom.

- Ne aggódj, ezerszer csináltam már ilyet - vázolta fel Jungkook. - Mivel ismertek vagyunk, már megtanultunk úgy közlekedni, hogy a legtöbb ember ne ismerjen fel.

- A legtöbb? És a maradék ember? - hüledeztem, miközben a kölcsönkapott pulóver egyrészes zsebébe bújtattam kezeimet. Szőke tincseim a fülem mögé túrva helyezkedtek el, előre esni pedig nem tudtak, hiszen a baseballsapka megakadályozta őket. A maszk még a zsebemben volt, hasonlóan Jungkookhoz, ugyanis azt akkor terveztük feltenni, mikor kiérünk az utcára.

- Ekkortájt az emberek nincsenek sokan az utcán. A legtöbbjük elment már dolgozni, a többiek pedig nem fognak velünk foglalkozni - hagyta figyelmen kívül előbbi megszólalásomat, mire csak egy csalódott sóhajt hallattam. 

- Rendben - biccentettem feszülten. - Bízom benned.

Arca egy pillanatra megenyhült, majd ajkai felfelé kezdtek görbülni. Kissé zavarodottá váltam, emiatt pedig inkább elfordítottam a fejemet. Végül indulásra késztetett, így lementünk a lifttel és az épület kijáratánál egy pillanatra megálltunk. Egymásra néztünk, majd egy bíztató mosolyváltás után kiléptünk. A maszkok már az arcunkon húzódtak. Mindketten sötétkék pulóverben, fekete sapkával a fejünkön lépkedtünk a szabadban. A nap enyhén sütött, az pulcsinktól világosabb kék égen a fehér bárányfelhők apró kis kupacokban tengődtek. 

A levegő reggelhez híven kellemes hűvös volt, ami teljesen felfrissített. A drága lakóparkban szinte senki nem sétálgatott. Körülbelül tíz perc séta után elértük a lakópark kapuját és a bejáratnál lévő portásházat. Senki sem volt bent, ami igazán meglepő volt. Kíváncsian kukucskáltam be az ablakán, ám senkit sem láttam meg az épületen belül. Pillanatokon belül az ablak elé lépett egy idősebb férfi, akit eddig nem láthattam, hiszen pont olyan részen lehetett, ami távol esett a látókörömtől. Szinte szívrohamot kapva léptem el az ablaktól, ezzel a mellettem lévő fiúnak menve. Meglepetten tartott meg karjaival, mire hirtelen onnan is arrébb ugrottan zavaromban. 

- Ne haragudj, csak megijedtem - dadogtam, mire megértően bólintott. Intett a férfinek az ablakon keresztül, majd folytattuk utunkat. Furcsán tekintettem a fiúra. - Az őrök tudhatják, hogy elmentek? Nem adnak ki információkat vagy egyebeket? 

- Az a munkájuk, hogy ne adjanak - válaszolt egyszerűen. 

Nemsokára leértünk egy kissé forgalmasabb útra. Visszaemlékeztem, mikor hajnalban a fiú engem cipelt itt a hátán a dorm felé tartva. Azóta is nagy hálát éreztem érte, ám most, hogy ismét itt voltunk ketten széles mosoly húzódott az arcomra, bár a maszktól egyáltalán nem látszódott, maximum a szemeimen. A tágas járdán sétálgattunk, miközben csillogó szemekkel a kirakatokon bámészkodtam. 

- Ha tetszik valami a kirakatokból szólj nyugodtan - vetette oda, mire csodálkozva felé kaptam a tekintetem. Megráztam a fejemet, majd folytattuk utunkat a kijelölt cél felé, amit bár nem tudtam hol van, csak a fiút követtem. Elmondása szerint egy olyan áruház tartottunk, ahol ők maguk is gyakran vásárolnak.

- Abban az üzletben az eladók ismernek titeket? - kérdeztem kíváncsian. 

- Tudják, hogy ott szoktunk vásárolni, már nem is lepődnek meg mikor megjelenünk - magyarázta. - Nem adnak ki rólunk semmit, szerencsére egyszerű vásárlókként kezelnek.