Titokzatos szempár |TaeHyung|

①⓪. ⓕⓔⓙⓔⓩⓔⓣ

- Ne... - motyogok magam elé elhaltan, mivel minden csepp vérem megfagy az ereimben. Szemeim kétszeresükre tágulnak, ahogyan lélegzetvisszafojtva várom, pontosan mi is fog történni. Sejtésem ugyan van, de pontos válasz nincs a fejemben.

A fiú mögül hirtelen előugrik a morgó, vicsorgó fenevad, és rohadt gyorsan kezd el rohanni felém, majd mikor már elég közel ér hozzám, lendületet véve ugrik fel, száját nagyra nyitva, hogy belém tudjon harapni. Szemeim szorosan behunyom és a kezeim összekulcsolva imádkozom segítségért Istenhez. Miért akar megöletni, ha még semmit nem tettem ellene?

A farkas farka arcon csap, ahogyan elugrik mellettem, és valakit megragad mögöttem, aki hangos bömbölésbe kezd, amint az éles fogak összeroppantják a csontokat. Könnyes szemekkel guggolok le, majd fejem oldalra fordítva sandítok hátra, hogy megnézzem ki volt az áldozat, ám nagy megkönnyebbülésemre nem ismerem az alakot, amitől hatalmas kő esik le a szívemről. Lehet, gonoszan hangzik, de örülök neki, hogy nem a barátaim közül került ki a mai áldozat.

- Tizenegy – motyogja a titokzatos srác, majd kezeit zsebeibe süllyesztve indul tovább engem kikerülve. Mi tizenegy? Össze kell szednem magam, hogy eleget tegyek a feladatomnak, mivel, ha tovább maradok itt, ahol most vagyok, akkor nagyon gyorsan szem elől fogom veszteni a fiút, amit pedig nem akarok. Egy nagyobbat sóhajtva nyomom magam állásba, majd utána indulok, hogy minden bátorságom összeszedve leszólítsam – Tizenegy – hallom meg a számot ismét, ahogy egyre közelebb kerülök hozzá.

- „Gyerünk MinGi most vagy soha. Most vagy soha." – mivel szemeim le voltak hunyva, így nem láthattam, hogy valószínűleg az előttem sétáló fiú megtorpant, ezért tökéletesen neki tudtam ütközni a hátának. Rémülten nézek fel rá, ő pedig lila íriszekkel mered lényemre. Teljesen megleptem a hirtelen ütközésemmel, amit megfelelő pillanatnak tartok a szóba elegyedésnek.

- Szia – nevetek kínosan, az orra előtt integetve neki, amitől szeme gyorsan vált színt, így sárga szembogaraival méreget, mint aki nem érti, mit akar tőle egy magamfajta – MinGi vagyok, örülök a találkozásnak – köszörülöm meg a torkom, majd halványan elmosolyodom. Ennél gázosabban nem is kezdhettem volna az ismerkedést, de komolyan. A fiú immár kék szemeit megforgatva hagyja figyelmen kívül a köszöntésem, és indul el, hogy folytassa esti kiruccanását.

- Héj! Várj! – rohanok utána, majd minden bátorságom összeszedve ugrok elé, hogy megállítsam. A fejét oldalra billentve méreget ismét, fél szemöldökét magasra húzva. Szürke haja, mint mindig megint arcát takarja, és a már megszokott fekete kapucni is a fején van. Igazából egész helyes fickó, ha nem veszem figyelembe, hogy egy kicseszett sorozat gyilkos – Tudom, nem vagyok jó a bemutatkozásban, meg igazából nem is nagyon tudok beszélgetést kezdeményezni, de értékelhetnéd a próbálkozásom és elárulhatnád a neved – pillogok rá lányosan, amit ismételten figyelmen kívül hagy, és a vállamat megfogva tol el maga elől, hogy újra kikerülve engem továbbhaladjon. Aprót sóhajtva csukom be egy pillanatra a szemeimet, hogy összeszedjem magam, majd követhessem.

- Tehát kelleted magad. Ezzel nincsen semmi baj, mivel igen kitartó ember vagyok, amit anyukámtól örököltem. Te mit örököltél anyukádtól? – próbálok csevegni vele sikertelenül, mivel továbbra sem válaszol nekem. Témát kell váltanom, amíg még itt van – Amúgy nagyon okos a farkasod. Te tanítottad? – kérdezősködöm tovább – Én mindig is tartottam a nagytestű kutyaféléktől, mert egyszer megharapott egy, mikor még kicsi voltam, azóta sem akarok rottweilert – nevetgélek. Visszagondolva nem is lett volna annyira vészes, ha nem álltam volna neki visítozni és rúgkapálni.

Az út további részében csak beszéltem és beszéltem, amivel valószínűleg nem csak őt, hanem magamat is idegesítettem. Nem hiszem, hogy erre számított, amikor ma meglátott engem, de most már nem rettegek attól, hogy megölet, mert eddig nem váltott egyszer sem vörösre a tekintete, csupán a narancs minden árnyalatára, amit még nem tudtam besorolni. A többi árnyalatra is csak teóriák keringenek a fejemben, de biztosat nem tudok állítani. A földes úton haladva kanyarodunk le, ahol a másodperc tört része alatt pördül meg, hogy szemben állhasson velem, így belém rekesztve a szót.

- Szeretnél valamire válaszolni? Vagy esetleg mondani akarsz valamit? – somolygok rá, miközben szempilláim megrebegtetem. Válaszként köhint párat és a szemeit megforgatva legyint egyet – Értem, tehát ismét semmi? – sóhajtok csalódottan, majd követem tovább, viszont most csendbe burkolózok, mert nem jut eszembe semmi, amiről beszélhetnék,

A cipőm orrára fókuszálva haladok a fiú mellett, aki továbbra sem mond semmit nekem, ezzel az őrületbe kergetve. Nem azt kértem tőle, hogy legyünk puszipajtások vagy szeretők, pusztán barátkozni akarok vele, ami a feladatom és nem akarok elbukni. Annyira nagy kérés válaszolni pár kérdésemre vagy elárulni a nevedet? Barna köpenyem szélét birizgálva torpanok meg, amikor ő is, a néhány percnyi néma csend után pedig felemelem a fejem, megnézni miért is álltunk meg.

- Most miért állunk itt egy helyben? – kérdezek, ám a tekintetem az általa bámult pontra vezetve megválaszolom a saját kérdésem – Aha, értem. – nyelek egyet, amikor kezeit kivéve zsebéből kezd el dobolni combján, vörös tekintetét le sem véve a templomról, ahol barátaim éppen az ablakon leskelődnek. Vagyis csak JiYu kukucskál be az egyik apró résen, miközben DoYun alatta éppen megszakad, YunSeo pedig a falat kapirgálja körmével, mélyen gondolataiba merülve – Hallod, szerintem menjünk. Meg akarom nézni a parkot, mert még nem láttam, csak tudom, hogy van – próbálom elterelni a figyelmét azzal, hogy elé állok és lábujjhegyre pipiskedve magam takarom ki a srácokat – Vagy tudod mit, menjünk a játszótérre hintázni – rángatom a kezét, amire már nekem szenteli minden figyelmét, és karját kirántva kezeim szorításából indul el az épület irányába, ahol a kutatócsapat serénykedik. Istenem, mit csináljak? Ha odaér, biztosan kicsinálja őket. Meg kell állítanom, de gyorsan.