Titokzatos szempár |TaeHyung|

②① . Ⓕⓔⓙⓔⓩⓔⓣ

A nap fényesen süt be az ablakon, amikor kinyitom a szemeimet. Álmosan pislogva fordulok át másik oldalamra, hogy elbújhassak a sugarak elől, ám mikor ezt megteszem, csak akkor tudatosul bennem TaeHyung hiánya. A fiú karjaiban aludtam el, de ő most nincs sehol. A takarót lehámozva magamról lépdelek az ajtó irányába, amit kinyitva indulok el a konyhába annak reményében, hogy ott megtalálom. A fejemet bedugva nézek körbe a helyiségben, viszont a férfinek se híre, se hamva. 

- "Hova a fenébe mentél?" - idegesen hajamba túrva fordulok körbe, mielőtt elindulnék a fürdőbe. - "Nagyon remélem, hogy nem hagytál magamra egy számomra teljesen ismeretlen környéken és házban. " - a falapot benyomva dugom be ide is a fejemet, de a fiút itt sem látom. Fürge léptekkel szelem át a köztem és a bejárati ajtó között húzódó távolságot, hogy azon majd kirontva elhagyhassam a házat. - "Hova a francba tűntél el TaeHyung?" - mezítelen lábamat csiklandozza a magasra nőtt fű ahogyan a kapuig rohanok, akár egy eszelős őrült. 

Nagyra nyílt szemekkel nézek hol jobbra, hol balra, hátha meglátom nyúlánk alakját, de min hiába, mert a környéken nincs senki. Egy árva madár sem csicsereg a közeli fákon, a lepkék sem repkednek a már virágzó gyermekláncfüvekre. Teljesen magam vagyok ezen a kihalt helyen. 

- "Mi van akkor, ha itt hagyott, mert túl sok voltam neki tegnap este?" - magam elé meredve merülök el a gondolataim mély tengerébe - "Mi van akkor, ha mégis a többiektől kér segítséget, mert engem nem tart megfelelőnek, vagy ha elment megöletni őket?" - körmeimet kezdem rágni idegességemben, miközben felkapom a fejem, hogy körültekintsek a környéken. -"Vagy az is lehet, hogy a tudtom nélkül segítettem neki azzal, hogy bevallottam a szerelmemet, és most eltűnt" - szemeimbe könnyek gyűlnek eltűnésének gondolatára is. Egyik lábamat húzom a másik után erőtlenül. Inkább visszamegyek a házba és türelmesen várok arra, hogy egyáltalán megjelenik-e -"De mi van akkor, ha nem jön vissza soha többé?" - könnyeim végigfolynak arcomon. Nem tudom megállítani őket, ugyanis fájdalmasan szorul össze a mellkasom minden egyes kósza gondolatomra. Még az sem érdekel, hogy belelépek-e valami élesbe vagy sem, mert fájdalmasabb a nehéz szívemet cipelni bordáim ketrecében. 

- MinGi, te mit csinálsz itt kint? - a mély hangtól hirtelen tágra nyílnak a szemeim, és egy száznyolcvan fokos fordulatot véve nézek a hang tulajdonosának a szemeibe.

- Nem hagytál itt - suttogom magam elé elhaltan, szívemről pedig hatalmas kő gördül le. Nem. Még nem állok készen rá, hogy elengedjem. Talán pár nap múlva már hozzászokok a gondolathoz, de most még nem. 

- Elmentem a piacra ételért. Bár nekem nem kell, de te egy ember vagy, úgyhogy... - mondatát már nem tudta befejezni, mivel egy szempillantás alatt a nyakába vetődtem, mint egy feleség, aki már nem látta a férjét évek óta. Igen, lehetnénk házasok és lehetnénk boldogok együtt, ha ő még élne, és ha ő is akarná.

- Azt hittem eltűntél - fúrom arcomat nyakába, karjaimat pedig nyaka köré fonva vonom közelebb magamhoz - azt hittem minden szó nélkül elhagytál - a helyzet abszurdságától elmosolyodom. Csak a piacra ment, hogy hozzon nekem ennivalót, én pedig megint túlreagáltam az egészet.

- Buta - derekamat átölelve szünteti meg a maradék távolságot is kettőnk között - nem hagynálak el csak úgy, ne is reménykedj benne, hogy ilyen könnyen szabadulsz tőlem MinGi-yah.

- Ennek örülök - tolom el magamtól, hogy gyönyörű étcsokoládé barna szemeibe nézhessek. Furcsa, hogy mostanában nem változik annyit íriszének a színe. Vajon ez miattam van?

- Mi a baj? - mosolyog rám, egyik kezével pedig a szemembe lógó tincseimet tűri fülem mögé, miközben egy lépést sem hátrál tőlem, így még mindig egymáshoz simulva állunk a kertben.